Magyar királyi 2. honvédhadsereg, vagy ahogy a legtöbben emlegetik: „2. magyar hadsereg”.
Hetvenhárom esztendő távlatából az utóbbira emlékeznek/emlékeztek szerte Magyarországon és a határainkon kívül élő magyarság körében. Az egykoron visszatért, majd ismét elcsatolt területeken, mert a Felvidék, Kárpátalja, a Délvidék, Észak-Erdély és a keleti országrészek is nem kevés áldozattal szerepelnek a hősi halottak, az eltűntek, hadifogságba kerültek és a sebesültek sorában, ugyanúgy, mint a világ számos országában, ahol magyarok élnek. A több mint hét évtizede történteket történészek idézik fel, dokumentumfilmek, kiállítások emlékeztetnek a múltra, gyertyák, koszorúk, virágcsokrok és kavicsok a soha vissza nem tértekre. Politikusok keresik a magyarázatot a miértekre, természetesen annak megfelelően, ahogy ők – s pártjaik – a magyar múltat napjainkban látják, avagy láttatni kívánják.
Még ma is sokan emlegetik azokat a történészek által már évtizedek óta cáfolt állításokat, miszerint szinte fegyvertelenül, kiképzetlenül dobták oda az ország akkori felelőtlen politikai és katonai vezetői 1942 tavaszán a mintegy 207 000 fős magyar királyi 2. honvédhadsereget a szovjetunióbeli, biztosnak látható pusztulásnak. S valóban elpusztíttatni/elpusztulni küldték-e azokat a katonákat és munkaszolgálatosokat a Szovjetunióba? Nem. A magyar politikai és katonai vezetés a Trianonban kényszerpályára állított országnak 1942 januárjában már nem talált kiutat a német kívánság teljesítése elől. A területi visszacsatolások örömét akkor már csak így lehetett „visszafizetni”.
A nemzetiszocialista Németország által gyors sikerek reményében indított háború a Szovjetunió ellen nem járt a várt eredménnyel. A gyors győzelem helyett kemény harcok, addig szinte nem ismert német vereségek „alapozták meg” a magyar királyi 2. honvédhadsereg hadműveleti területre történő küldését.
Gazdasági támogatás és engedmények mellett azzal (is) fizetni kellett a visszacsatolt Felvidékért, Kárpátaljáért, Észak-Erdélyért és a keleti országrészekért, valamint a Délvidékért. Már nem volt elegendő a jelképes részvétel. A háború egyre több anyagi és emberi erőt igényelt. S a német hiányokat más, kisebb, fegyvertárs országok élőerejével, nyersanyagával kellett pótolni. S ezt a német elvárást Magyarország sem tudta visszautasítani. Amit tehetett: alkudozott. Kisebb katonai erőt s ha lehetséges, annak olyan alkalmazását, amely nem jár(hat) jelentős veszteséggel. Erre azonban sem ígéretet, sem garanciát nem kapott a magyar politikai és katonai vezetés. Az 1942 januárjában Budapesten folytatott tárgyalásokon kompromisszumos megoldás született – akkor egy esetleges magyar nem, az ország függetlenségét is kockáztathatta volna –, aminek eredményeként a békehadrendbeli magyar királyi 2. honvédhadsereg nevét és parancsnokát (vitéz Jány Gusztáv vezérezredest) megtartva különböző sereg- és csapattestek mozgósítása után alig két hónap alatt összeállt, és 1942. április 11-én az első szállítmányok elindultak a távoli Oroszországba.
De hogy miként és milyen útravalóval, arról érdemes idézni a Honvéd Vezérkar főnökének, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredesnek 1942. április 11-én megjelent parancsából a hadműveleti területre indított hadsereget illetően: „A rendelkezésre álló időhöz és eszközökhöz mérten mindent megtettünk, hogy a 2. hds-et a várható feladataira legjobban felkészítsük.” S ez igaz is volt. A magyar királyi 2. honvédhadsereg megkapott minden olyan fegyverzetet, felszerelést, amit a korabeli szabályok előírtak, és még annál is többet.
S hogy mi volt a Honvéd Vezérkar főnöke szerint a hadseregben szolgáló különböző beosztású parancsnokok kötelessége, feladata? Arról a következőket írta a már említett parancsában: „…elsősorban a zlj. pk-okat, de az összes ennél alacsonyabb és magasabb pk-okat felszólítom, hogy vigyázzanak csapataikra. A vezetők, a csapatok kiképzése nem azt a célt szolgálja, hogy hősi halottakat produkáljanak. A harc célja a győzelem, ami természetesen – sajnos – áldozat nélkül nemigen érhető el. De arra kell minden pk-nak törekednie, hogy minél kevesebb áldozattal, minél nagyobb sikert vívjon ki… A drága magyar vérrel takarékoskodni kell, ezt minden magyar pk-nak kötelességévé teszem.”
A Szovjetunióba elvonultak között volt Szakály Sándor törökkoppányi születésű péksegéd is, aki a magyar királyi IV. hadtest kötelékében teljesített szolgálatot, s soha nem tért vissza a „távoli Oroszországból”. A családhoz – apja, testvérei, unokaöccsei, unokahúga – eljutott hírek szerint nem élt 1942 karácsonyán a ráeső szabadság lehetőségével. Állítólag azt mondta: menjen inkább valaki a családosok közül. A visszavonuláskor – a hazajutott hírek szerint – önként vállalkozott egy raktár felrobbantására/felgyújtására (?), hogy az ott lévő kincstári anyagok ne juthassanak a szovjet csapatok kezére.
Utána nem látta már senki, 1943. január 18-án eltűnt. Igaz, 1945 után jöttek még kósza hírek felőle. Mások által írt levelek említették, hogy mintha őt látták volna valahol a hadifoglyok között, talán életben maradhatott. A „nyomozás”, keresés azonban nem vezetett eredményre. Szakály Sándor tizedes, címzetes szakaszvezető eltűnt. Emlékét néhány fénykép, egy-két korabeli kis füzetecske, általa írt tábori levelezőlap és a család halványuló emlékezete őrzi. Lassan már nincs élő, aki még találkozhatott vele. Nem volt még 24 éves. „Svindli ez a világ”, írta egyik nővérének küldött tábori levelezőlapján, míg egy másikon többek között ezeket: „…ez a piszkos világ csak elmúlik”.
Az elmúlás természetes, az emlékezés viszont kötelesség. Kötelessége valamennyiünknek, függetlenül attól, hogy mit is gondolunk arról a múltról, amely elvette eleink szeretteit. S ki így, ki úgy őrzi az emlékeket. Nálunk a nevemmel emlékeztek Szakály Sándor soha vissza nem tért tizedesre, címzetes szakaszvezetőre, a Szekszárdot, Tamásit, Nagykónyit megjárt péksegédre. Talán sok más családban is így történt, túl sokban történhetett így… Közel 42 000 hősi halott és eltűnt, több mint 28 000 hazaszállított sebesült és mintegy
26 000 hadifogoly volt 1943 januárja–márciusa vesztesége. Ők valamennyien a mieink voltak, és kell, hogy azok is maradjanak, lett légyenek azok honvédek vagy munkaszolgálatosok, tisztek, avagy tiszthelyettesek, magyarok, németek, románok, szlovákok, szerbek, bárkik, akik e nemzethez, országhoz, hazához kötődtek. Őrizze emléküket a magyarság közös emlékezete! Kerüljön sírjukra, emléktábláikra, emlékműveikre virág, koszorú, mécses és kavics, és emlékezzen mindenki arra, hogy volt egyszer egy Cseh Tamás által is megénekelt magyar királyi 2. honvédhadsereg, amely a miénk volt, és emléke a miénk is marad.
(A szerző főigazgató, Veritas Történetkutató Intézet)