Szűkül a kör a magyar ellenzék régi, új és újabb pártjai körül. Szűkülnek a lehetőségei a Gyurcsány–Juhász–Molnár–Bokros–Vona–Szél–Fekete-Győr stb. fémjelezte alakulatnak, akiket mára egységbe forrasztott az Orbán-ellenes harc, mint egyetlen politikai cél, szándék és akarat.
Gyurcsány Ferencék és politikai tettestársaik először Oroszországot, Vlagyimir Putyint és a világ keleti régióit veszítették el. Gyurcsány nemrégen még Putyin elnök barátságával hivalkodott és nem mulasztotta el soha megemlíteni, hogy Putyin a hivatalban lévő Orbán Viktor miniszterelnököt levegőnek nézi.
Vona Gábor Jobbikja is titokzatos orosz kapcsolatot sejtetett magáról. Mindkettőről kiderült már, hogy csupán illúzió és csak Gyurcsány és Vona vágyálmaiban létezik. Donald Trump elnökké választásával elvesztette az Orbán-ellenes politikai kreáció az Egyesült Államok hivatalos, állami, kormányzati mindenható támogatását is. Megmaradt persze a hatalmas befolyású Wall Street-i bankárkaszt Soros György vezette apanázsa és a Clinton klán amerikai politikai támogatása, ami egyáltalán nem kevés, de már a látványos állami, kormányzati támasz nélkül.
Ami igazán tragikus Gyurcsányéknak, hogy már Izraelre sem számíthatnak. Eddig a zsidó állam, a zsidóság fogadatlan prókátoraként szívesen csapkodtak – minden alap nélkül – az antiszemitizmus bunkósbotjával, amikor vitapartnereikkel szemben már kifogytak minden érvből. Mára ez a politikai fegyver is erejét vesztette a kezükben.
Kiderült, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök reálpolitikus és felelős államférfi, aki nem ad az ilyen-olyan érdekcsoportok politikai hecckampányaira, és a törvényes magyar kormányt tekinti partnerének. Megmaradt még Gyurcsányéknak a Soros „vezette” Európai Bizottság, amely egyre elkeseredettebb, egyre ádázabb harcot, vagy inkább háborút folytat Magyarország ellen, továbbra is minden eredmény nélkül.
(Persze mára már a V4-ekkel is számolniuk kell, hála istennek.) Maradtak még az egykori társadalmi elit meglévő tagjai, a volt MSZP–SZDSZ-kormány kivételezettjei, a mindig minden aktuális politikai hatalommal elégedetlenek, az irigyek, akiket akár átlátszó, ócska politikai propagandával is meg lehet szédíteni, akik a nyilvánvaló tényektől függetlenül, érzelmi alapon szavaznak. Mivel azonban ezek nincsenek sokan – a józan többséghez képest legalábbis nem számottevőek –, így a kormányváltáshoz – szerencsére – nincsenek elegen.
Miben bízhatnak akkor Gyurcsányék? Azért Gyurcsány, mert ezt a se hús, se hal fapofa Botka Lászlót nagy valószínűséggel a véghajrában lecserélik Gyurcsányra, aki mégiscsak egy olyan politikai figura – egyedüliként az egész bagázsban –, aki képes arra, hogy felkeltse az emberek figyelmét.
Reménykedhetnek még a külföldről pénzelt hazai „civil” bajkeverőkben, akik politikai szerepre éhesen, politikai tényezőnek képzelve magukat, mindent megtesznek annak érdekében, hogy felhívják magukra a figyelmet és megfeleljenek gazdáik elvárásainak.
Ha kell, az utcán demonstrálnak, performanszoznak, építkezéseket akadályoznak fizikailag is, szerkesztőséget látogatnak, pártszékházat rohamoznak, állami hivatalt támadnak, és még a java hátravan. A provokátor bajkeverőknek már van ideológusa, szellemi vezére is, Majtényi László kedvence, a „kis Alinsky”, Misetics Bálint, az erőszakmentes polgári engedetlenség új csillaga. Misetics rendkívül magabiztos, kijárta a forradalmárok iskoláját, magáévá tette az engedetlenségi ideológiát.
Már könyvet is írt az ellenállás politikai filozófiájából és nemrégen itthon kiképzést is tartott, hogy a tanultakat a gyakorlatban hasznosíthassa. Tanfolyami segítőtársa Gulyás Márton, régi, kipróbált bozótharcos volt. Misetics büszkén hirdeti, hogy az Orbán-kormány rendszerszerűen, nap mint nap sérti meg az alapvető jogokat, ezért vele szemben legitimmé és szükségszerűvé válik a polgári engedetlenség és az erőszakmentes ellenállás, ami törvénysértéssel is járhat (!).
Az erőszakmentességre példaként említi a momentumos Fekete-Győr András akcióját, aki az Origó szerkesztőségét felkeresve számon kérte az ott lévő újságírótól, amit róla írt. Szerinte ez törvényes és erőszakmentes volt, valami olyasmi, mint amikor egy focimeccs után az egyik játékos a bátyjával együtt az utcán utánamegy a mérkőzésen őt elgáncsoló ellenfél játékosának. Értjük, ugye? A bátyjával együtt, a meccs után – természetesen erőszakmentesen – számon kérni az öcsikét ért sérelmet. Ragyogó példa. Ezért kár volt annyi iskolát kijárni.
Most nyár van, a „forradalmárok” nyaralnak. Viszont közeleg az ősz és a tavaszi parlamenti választások ideje. Forró őszt emlegetnek, lángoló Budapestet ígérgetnek. Ifjú forradalmárainknak talán nem felesleges emlékezetükbe idézni az egykori szélsőbaloldali terrorszervezet, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) és két vezetője, Andreas Baader és Ulrike Meinhof példáját. Ők Nyugat-Németország polgári demokráciáját állami terrornak, náci diktatúrának titulálva harcot hirdettek a megdöntésére. Diákmozgalomként indultak az 1960-as, 70-es években.
A fiatalok jelentős része szimpatizált velük, elveikkel sokan egyetértettek. Ulrike Meinhof újságíró és a mozgalom ideológusa szerint „a városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol, sosem a nép ellen”. A kezdeti sikerek után akcióik egyre durvábbak lettek, minek következtében a kivégzések, gyilkosságok, emberrablások, pokolgépes robbantások nem tudták megszólítani a németek többségét, a munkásokat, szakszervezeteket. Végül Baader és Meinhof börtöneikben öngyilkosok lettek, így fejezve be a forradalmi nagy kalandot.
Nem jártak jobban eszmetársaik, az olaszországi kommunista városi gerillák, az egykori Vörös Brigádok tagjai sem. Aldo Moro kereszténydemokrata miniszterelnök elrablása és meggyilkolása 1978-ban annyira felháborította az egész olasz társadalmat, hogy a terrorcsoport működését a hatóságok a nyolcvanas évek közepére teljesen felszámolták.
Nem kellene tehát a tűzzel játszania a Misetics–Gulyás-duónak sem, mert rossz vége lehet a heveskedésnek. Vigyázó szemetek a RAF-ra és a Vörös Brigádokra vessétek!
