Tisztelt Professzor Úr!
Lelkesedéssel vegyes csodálkozással olvastam nemrégiben néppárti kollégáimhoz írott, Magyarországról és a budapesti Közép-európai Egyetemről szóló, a néppárt integritásáért és értékeiért aggódó levelét. Lelkesedéssel, mert örülök, hogy a világ tudományos életének egy fontos szereplője fontosnak tartja, hogy nyilatkozzon rólunk, hogy jó tanácsokat adjon nekünk. Végül is a néppárt az Európai Parlament és az európai politikai élet legnagyobb, legbefolyásosabb szereplője, ezért a közfigyelem fontos számunkra. Az ilyen, kívülállóktól vagy a más politikai irányzatok képviselőitől érkező aggódás mindenképpen megtisztelő. Csodálkozással is, mert eddig nem voltunk tisztában azzal, hogy ennyire érdeklődik a mi európai pártunk egysége, értékvilága, politikája iránt. De lehet, hogy ez csak az én figyelmemet kerülte el, ami az én mulasztásom.
Magyar képviselőként, a Magyarországot kormányzó Fidesz tagjaként ugyanezt mondhatom a saját hazámról és pártomról vagy az ország Európa-szerte mára nagy tekintélyt kivívott miniszterelnökéről, Orbán Viktorról ön által írottakra. Igaz, ez esetben a lelkesedésembe és csodálkozásomba csalódás keveredik. Arra, amit ön mond – joggal – sokan odafigyelnek. A tudomány, a politikai elmélet hivatásos képviselőiben az emberek azért bíznak, mert feltételezik, hogy állításaikat tényekre, kutatásokra, az elemzett téma hétköznapinál mélyebb, alapos ismeretére építik. Ha nem így lenne, akkor az önök megítélése is ott lenne, olyan alacsonyan, ahol azoké a politikusoké vagy újságíróké van, akik másod- vagy harmadforrásokból, másolt, eltorzított vagy hamis Google-mélységű (sekélységű) információkat terjesztenek kritikátlanul, anélkül, hogy meggyőződtek volna azok igazságtartalmáról. Tudatlanságból, szellemi restségből, lustaságból, politikai korrektségből, rosszindulatból vagy csak mert nem akarnak szembe menni az éppen divatos főárammal, nem akarják megkérdőjelezni az uralkodó, elterjedt-elterjesztett hamis látszatokat.
Tisztelt Professzor Úr! Sajnos ön is beleesett ebbe a csapdába. A levelében állítottak jó része nem állja ki az igazság próbáját. Azt írja, hogy Magyarországon veszélyben van a demokrácia. Azt, hogy Orbán Viktor nekiment a bíróságnak, a médiának, az oktatásnak, a Közép-európai Egyetemnek. Támadja a bevándorlókat, a roma kisebbséget, az Európai Uniót…
Egy egymondatos idézet volt a bírálatok forrása
A mi politikai kultúránk szerint egy demokratikus ország, annak miniszterelnöke és legjelentősebb pártja ellen ezek súlyos vádak. Olyanok, amelyeket még egy felületesebb politikustól is illendő, etikus, bevett dolognak kellene lennie, hogy bizonyítsa, hát még a politika elemzésével évtizedek óta tudományosan foglalkozó tanárnak. Az ön által állítottak alátámasztásául egy francia újságból ollózott ki egy egymondatos idézetet. Nos, ez nem az az alaposság, amit az önre figyelő polgárok, tanítványai, köztük magam is elvárok, elvárnak. Főleg nem, ha ehhez főbenjáró vétkeket ostorozó vádak párosulnak.
De ha már ön nem vette a fáradságot, hogy a kritikáját megalapozó tényeknek annál alaposabban utánanézzen, mint hogy azokat valahol egy újságban olvasta, szívesen segítségére sietek, amivel talán elbizonytalaníthatom sommás és kategorikus ítéleteit.
Kezdjük az igazságszolgáltatást és a médiát érintő állításokkal. Mindkét ügy fait accompli, ahogy azt az ön kedvenc és idézett francia újságja, a La Croix mondaná. Az ezzel kapcsolatos öt évvel ezelőtti vitákat lezártuk, amelynek végén a magyar kormány minden kérdésben írásban is rögzített megegyezésre jutott az Európai Bizottsággal. A 2011-es bírósági reform eredményeképpen mára Magyarország a Viviane Reding biztos asszony által kidolgozott European Justice Scoreboardján (Igazságügyi európai rangsor) huszonnyolc országból a középső mezőny az elejére emelkedett fel a bíróságok függetlenségének viszonylatában, megelőzve még magát az érett demokráciát, Franciaországot is. Az már csak a kettős mérce miatt van, hogy sosem hallunk-olvasunk arról, hogy a nálunknál rosszabb helyezésű országokban, mondjuk francia földön, veszélyben lenne a jogállamiság, mindig csak a mi országunkat bántják.
A magyar sajtótörvény is már több mint fél évtizede hatályban van. Elfogadásakor Európa-szerte temették a magyar sajtószabadságot. Azt javaslom önnek és a hasonló vádakat még mindig szajkózóknak, hogy jöjjenek el Magyarországra, menjenek el egy újságosbódéhoz, és olvassák el a napi- és hetilapok címlapjait, vagy ha az utazáshoz nincsen kedvük, akkor nézzenek bele az Index, a 444, a HVG, a Népszava vagy a Magyar Nemzet portáljaiba. Kevés olyan ország van, ahol ennyire durván és nyíltan támadják a lapok a kormányt, annak kivétel nélkül minden intézkedését… Ráadásul mi Európa azon országai közé tartozunk, amelynek az Európai Bizottságtól származó hivatalos papírja van arról, hogy a mi sajtótörvényünk Európa-konform.
A magyar médiatörvénynél alaposabban és hosszadalmasabban nem nagyon világítottak át jogszabályt még soha eddig Brüsszelben. A bizottság által kért változtatásoknak Budapest eleget tett, a tárgyalások (immár csaknem öt éve) megegyezéssel zárultak. Ez persze szintén nem tart vissza senkit, sem felületes vagy rosszindulatú francia újságírókat, sem európai zöldpolitikusokat, szocialista biztosokat, német kancellárjelölteket attól, hogy még mindig ezen a döglött lovon lovagoljanak.
Ami a bevándorlást illeti – nincs itt hely ennek alaposabb kifejtésére –, annyit mindenképp elmondhatok önnek, hogy a magyar kormány – szemben minden más európai kormánnyal – erről a polgárok mindennapi életét oly közvetlenül érintő, sorsdöntő társadalmi változásról nem volt gyáva megkérdezni minden egyes intézkedése előtt a magyar választópolgárokat. Tavaly népszavazást tartottunk, és éppen a napokban indul a harmadik nemzeti konzultáció ebben az ügyben, ahol hétmillió magyar választópolgár oszthatja meg a véleményét a kormánnyal és egymással a migráció témájában.
Nehezen tartható az az állítás, hogy az ország határainak határozott védelme, annak garantálása, hogy a belső, Schengen által biztosított szabad mozgás övezetébe csak ellenőrzött és legális módon lehessen belépni, Európa- vagy migránsellenes intézkedés volna. Mi sosem feledkezünk meg arról, hogy a magyar kormányt a magyar polgárok választották meg, hogy annak elsődleges feladata a magyar polgárok, az ország védelme, és ugyanez vonatkozik Európa más országaira vagy az unió vezetőire is!
A leginkább a magyar cigánysággal kapcsolatos megjegyzése szomorított el. Az évtized elején, amikor mi töltöttük be az unió elnökségét, éppen Orbán Viktor kormánya volt az, amely először Európa hivatalos napirendjére vette és elfogadtatta az Európai roma stratégiát. Pártom, a Fidesz majdnem már húsz éve megkötötte a stratégiai politikai szövetséget Magyarország legnagyobb roma szervezetével, a Lungo Drommal. Képviselőik ott ülnek a magyar Országgyűlésben a Fidesz soraiban.
Rövid kihagyással tíz éven át az Európai Parlamentben ülő egyetlen cigány képviselő, Járóka Lívia, a Fidesz listáján került be. Tízmillió európai roma ember képviseletét látja el, és pártom épp a napokban jelölte őt az Európai Parlament alelnökének a megüresedett magyar helyre. Remélem, a szocialisták, zöldek, liberálisok és kommunisták nem dobják sutba fennen hangoztatott kisebbség- és romabarát elveiket, mikor a parlament történetében az első cigány képviselőre tudnak majd szavazni! Most a szövegelésen túl tettekkel is bizonyíthatnak.
Magyarország elkötelezett az UNIÓS tagság mellett
Hamis az a beállítás is, hogy a magyar kormány Európát támadja. Higgye el, az én hazám és magam is éltem olyan rendszerben (Varsói Szerződés, KGST stb.), sajnos túl hosszan, ahol a Moszkvából érkező ukázokra bármilyen kicsi kritikája is súlyos szankciókkal számolhatott. Az uniót mi a nemzetek közösségének tekintjük, ahol nem egy központ mondja meg előre a tutit, hanem a huszonnyolc tag összeül és kialakítja az álláspontját. Mi, amikor Brüsszelt, az unió bizonyos intézkedéseit bíráljuk, azért tesszük, hogy jobbítsunk, hogy részt vegyünk a jobb megoldások kialakításában.
Az Európai Parlament tagjaként hiszek a vitákban, abban, hogy több szem többet lát, és hogy vitákban jobb megoldások születnek, mint az arrogáns parancsolgatásban. Ennek mindennél hangosabban szóló bizonyítéka, hogy a huszonnyolc tagország között Magyarország van ma a második helyen a polgárok unió iránti támogatása tekintetében. A kritikus hozzáállás, a jobbító szándék, a vitában megérlelt döntések növelik az emberek bizalmát, a kritikátlanság, az alaptalan, szédelgő feldicsérés pedig csökkentik!
Leveléből világos, hogy – ki tudja, kinek a biztatására – levelét elsősorban a CEU miatt írta képviselőtársaimnak. Az elmúlt néhány hónapban sokat hallottam én is a parlamentben, olvastam a sajtóban arról, hogy a tanszabadság, a szerzett jogok tiszteletben tartása mindennél fontosabb európai érték. A magyar Országgyűlés áprilisi döntése – szemben a vádakkal, hogy bezártuk volna az egyetemet – nem támasztott teljesíthetetlen vagy akárcsak szokatlan feltételeket sem. Az ezzel ellentétes vád képtelenségét igazolja, hogy az érintett egyetemen – amelyről a világsajtó és néhány európai politikus máig azt állítja, hogy Orbán Viktor felszámolta – zavartalanul folyik a tanítás, amiről maga Ignatieff rektor úr biztosította nemrégiben egy körlevélben a hallgatókat és az oktatókat. (Láttunk már karón varjút! A magyar Klubrádió is folyton azt üzengette a világnak és Európának, hogy megszüntették, miközben máig folyamatosan hallható, és biztosíthatom önt, hogy a magyar sajtószabadság nagyobb dicsőségére, nem kíméli sem a kormányt, sem Orbán Viktort, sem a Fideszt. Néha persze az igazságot sem, de ennek megítélése komplikáltabb, most nem mennék bele.)
A törvénymódosítás célja, hogy az országban működő egyetemek alkotmányos státusa felől senkinek ne lehessen kétsége. Az oktatás szabad, de a tanszabadságot és a diplomák minőségének alapfeltételeit az állam garantálja mindenhol a világban. A magyar törvényhozás, miután áttekintette a Magyarországon működő egyetemek státusát, nem talált olyan különleges indokot, amiért egy külföldi – egyébként túlnyomó többségében nem magyar hallgatókat tanító – magánegyetem továbbra is élvezzen bizonyos olyan adózási, foglalkoztatási és egyéb privilégiumokat, amelyek a magyar vagy európai versenytársainak nem járnak.
Ahhoz a különös és szokatlan gyakorlathoz pedig, hogy egyugyanazon kurzusért továbbra is egyszerre két diplomát bocsáthasson ki (egy magyart és egy amerikait is), egy, az érintett nem uniós országgal való nemzetközi szerződést követel meg mostantól, amennyiben az intézmény – mint az amerikai CEU – az anyaországban nem folytat semmiféle oktatási tevékenységet. Vagyis megszüntették azt az állapotot, hogy vannak az egyenlőknél egyenlőbbek. Nehéz volna elmagyarázni a magyar és európai választópolgároknak, hogy bizonyos unión kívüli magánegyetemnek több joga lehet magyar, európai földön, mint az adófizetők pénzéből fenntartott magyar állami intézményeinknek. Ha önnek vannak indokai a privilegizálásra, ossza meg velünk! Amúgy tudomásom szerint a CEU kérdésében New York állammal, ahol az postacímmel rendelkezik, előrehaladott tárgyalások folynak. Ismerve az egyetem mögött álló hallatlan és globális méretű lobbierőt, csodálkoznék, ha épp New York büszke államán akadna meg a gépezet.
Ha pedig már a tanszabadság és a szerzett jogok témájánál tartunk, kedves Professzor Úr, javaslom, mélyüljön el a napokban elfogadott ukrajnai oktatási törvényben. Bízom benne, hogy önben az ügy egy lelkes támogatójára találhatunk. A CEU ötszáz hallgatóját és közel ennyi alkalmazottját ön szerint fenyegető – szerintem csak a jogegyenlőséget garantáló – intézkedés egy lapon sem említhető azzal, hogy Ukrajnában több százezer lengyel, román, magyar, görög kisebbséghez tartozó kisdiáktól veszik éppen el azt a lehetőséget, hogy a negyedik osztály felett saját anyanyelvén tanulhasson. A törvény több száz iskolának a létét, a kisebbségek jogait lehetetleníti el.
Ön – levele szerint – fontosnak gondolja a tanszabadság ügyét és a szerzett jogok védelmét, ezért kérem, írjon levelet az ukrán képviselőknek, az ukrán vezetőknek is. Ez olyan ügy, amiért tényleg érdemes kiállnia egy önhöz hasonló globális morális elhivatottsággal, a világban történő igazságtalanságok iránt ilyen fokozott érzékenységgel rendelkező tudósnak, olyan ügy, ami mögé tényleg érdemes odatenni az ön nagy erkölcsi tekintélyét. Ez szerintem elvi kérdés. Elvi kérdésekben, a legfontosabb értékeink esetén pedig nincsen helye a kettős mércének! Az, hogy erről kevesebbet olvashat Amerikában vagy Nyugat-Európában, mint a CEU ügyéről, ne riassza el az ügy támogatásától, végül is az igazság nem attól függ, hogy ki mondja, hogy ki áll mögötte, vagy hogy mekkora a lobbiereje, hogy valaki mennyire gazdag…
Populizmus akkor van, amikor elfogynak az ellenérvek
Ön azt kéri, hogy a Néppárt, mint egy populizmusellenes párt, ne tűrje el a populizmust a saját soraiban. Vitám van önnel. A Fidesz nem populista párt, Orbán Viktor nem populista. Populizmus az, amikor politikusok olyasmit ígérgetnek, amit az emberek hallani szeretnének, de megvalósításuk lehetetlen, vagy az, aki hangoztatja, nem képes és nem is akarja azt megvalósítani, csak szavazatokat akar szerezni, és ezért korbácsolja fel az indulatokat. A populizmus fogalmát a ma uralkodó liberális doktrína persze már kiterjesztette mindenre, ami neki nem tetszik. Populizmus a bevándorlás megállítása, mert az lehetetlen.
Populizmus az erős határvédelem (megjegyzem, meglepő az európai sajtó különlegesen nagy figyelme a magyar határvadász századokra, vagy a kerítésre, és az az amnézia is, amit viszont Calais-val kapcsolatban tapasztalhatunk ugyanazon hangadóknál!), mert a bevándorlók jogait sérti, egy jogállam ilyet nem tehet. Populizmus a teljes foglalkoztatottság ígérete, mert az bonyolult kérdés. Populizmus, ha valaki azt mondja, hogy a válság terheit nem csak a kisembereknek, hanem a bankoknak, multinacionális cégeknek is viselniük kell, mert az megingatja a kapitalista versenygazdaság alapjait. Populizmus a devizahitelesek megsegítése, mert mindenki álljon helyt maga az adósságáért, viselje korábbi rossz döntésének a terheit (hogy svájcifrank-hitelt vett fel a válság előtt, amikor az még olcsó volt, és aztán adósrabszolgaságba került).
Populizmus a súlyos bűncselekményt elkövetők büntetésének szigorítása, mert a bűnözőket vissza kell vezetni a társadalomba és addig is felhasználóbarát börtönökben lehet csak tartani őket. Populizmus, ha valaki arról készít statisztikát, hogy van-e összefüggés a bűncselekmények, mondjuk a nemi erőszak és a bevándorlók számának emelkedése között, mert az ilyesmi még rasszizmus is. Populizmus arról beszélni, hogy az európai muszlim enklávékban elnyomják a nőket, megbélyegzik a melegeket.
(Az írás második részét ITT olvashatják!)
A szerző néppárti európai parlamenti képviselő
