Még sokan emlékszünk arra a csodás pillanatra, amikor a nyolcvanas évek vége felé néhány száz ember azzal az érdekes hírrel kereste fel a válságban lévő magyar társadalmat, hogy ők Magyarország „értelmisége”. Miután elvbarátaik kezében volt majdnem a teljes sajtó és a később létrejövő kereskedelmi média, húsz éven keresztül sulykolták mindenütt, hogy egyedül ők képviselik a nyugatos modernitást, egyedül ők tudják átvezetni az országot a csodás kapitalizmusba. Ja, és persze erkölcsi ítélőszékként is működnek azóta.
A Fidesz értelmiségről kialakított képét alapvetően az SZDSZ-szel történő találkozás élménye határozta meg. A Fidesz magja elég erősen összetartó közösségnek bizonyult a kilencvenes évek elején ahhoz, hogy túléljék a liberálisok felvásárlási kísérleteit. Nemet tudtak mondani arra a nyomásra is, hogy a Fideszt becsalják vagy bevásárolják az MSZP–SZDSZ-kormányba 1994-ben. Addigra ugyanis megtanulták, hogy ezek a liberálisok soha nem tartják meg az ígéreteiket, és a politikát csak eszköznek tekintik ahhoz, hogy elérjék a céljaikat.
Meghatározó tapasztalat volt, hogy az általuk addig tisztelt értelmiségiek milyen rugalmasak erkölcsi kérdésekben, ha a hatalomról vagy pénzről van szó. Fő céljuknak az ideológiai harc győzelemre vitelét tekintették, nem pedig a társadalom és az ország megvédését. Ezt a Fidesz aztán az EU-ban is megtapasztalhatta, de soha nem felejtette el egy percre sem.
Azok, akik még igényt tarthattak volna az értelmiségi címkére az MDF, az akkori KDNP környékén, jobbára a korábbi társutas értelmiségből (Népfront) kerültek ki vagy olyan, a kilencvenes években már értelmezhetetlen jobboldaliságot képviseltek, amely reménytelenül ósdinak tűnt a kapitalizmus forgatagában. A Fideszt sem 1994-ben, sem 2002-ben, sem 2006-ban nem az értelmiségi holdudvara vagy az értelmiségi támogatói mentették meg, hanem az ideológiai szilárdsága (a kérlelhetetlen antikommunista és később antiliberális elkötelezettség) és vezetőinek határozott pragmatizmusa.
A 2002 után drasztikusan átalakuló Fidesz is ebben a meggyőződésben szerveződött. Világossá vált, hogy a gyakorlatban a politikai logikájú döntés mindig megelőzi azokat a cizellált szakmai, esetleg ideológiai, etikai megfontolásokat, amelyek hatásai nem láthatók előre, vagy rövid távon kontraproduktívak. Ehhez nem nagyon van szükség értelmiségre, mert a szakmai döntéseket szakpolitikusok készítik elő, a generális döntéseket pedig a politikai vezetők hozzák. A tágabb szempontok becsatornázására pedig elégségesnek tűnt egy szűkebb tanácsadói kör.
Ezt a nézőpontot a keserű tapasztalat formálta, de alapvetően téves meghatározáson alapul, ugyanis a Fidesz értelmiségdefiníciója úgy született, hogy sosem dolgozott, élt együtt valódi, nem liberális értelmiségi holdudvarral, sosem ágyazódott be a társadalom ezen csoportjába. A Fidesz inkább a karrierista szakembereket (ez nem pejoratív jelző, hanem egy egészséges életútfelfogás jelzője!) vagy a magukat értelmiséginek álcázó karrierlovagokat tekinti értelmiségnek. Mindkét csoportra jellemző, hogy csak akkor és addig lojális, amíg az érdekében áll, az utóbbi persze az ellenkezőjét ígéri. Arra pedig egész története során nem talált megoldást, hogy úgy működtesse a vele szimpatizáló értelmiségiek hálózatát, hogy azok elégedettek legyenek ezzel a kapcsolattal.
Persze az is fontos tény, hogy a magyar értelmiséget, amely megpróbált társadalmi felelősséget viselni a XX. század közepén, fizikailag is felszámolták, részben a nácik, nagyobb részben a kommunisták, gyakorlatilag csak alig látható szigetecskéi maradtak meg az elrejtett családi könyvtárakon alapuló, nem baloldali gondolkodás művelésének. Szinte senki nem tudta kivonni magát az általános haladásfetisizmus alól, a társadalommérnökösködésre való hajlam kötelező kelléke már minden értelmiséginek. Elveszett az a tudás, hogy a társadalom ideológiai újratervezésére irányuló projektek iránti rajongás nem az értelmiségi gondolkodás attribútuma, hanem a diktatúra iránti rajongásé.
Az értelmiségi legfontosabb tulajdonsága ugyanis, hogy lényegtelen a vallása, az ideológiai meggyőződése, mert a tudományát értékmentesen, elfogulatlanul műveli, politikai szimpátiája van ugyan, akár lojális is lehet egy politikai irányzathoz, de mindig azt mondja, amit gondol és sosem azt, amit a politika hallani akar. Az értelmiségi egy művelt laikus is, aki pontosan tudja, hogy szakmája logikáját nem lehet ráerőszakolni a többiekre és a világra sem.
A politika is csak egy szakma, és a logikája is csak ott működik. Az a jó politika, amely képes „használni” az értelmiséget, akár a vele nem szimpatizálót is, arra, amire az értelmiség való, a döntések előkészítésére, a kor hangulatának, a társadalmi és technológiai változások következményeinek értelmezésére.
A valódi értelmiségi mindig kényelmetlen a politikus számára, de el kell viselni, mert olyasmiket hoz be a közgondolkodásba, amiket nem lehet megtalálni a Google első ezer találata közt, pedig az elsőnél is fontosabbak.
A magyarországi liberális értelmiség tevékenységének hatására minden normális emberben kialakult a viszolygás a főállásban politizáló, de „független” értelmiség(i) irányában. Ennek a bagázsnak a „függetlensége” abból a mérhetetlen nagyképűségből ered, amellyel meghatározza magát és abból a pofátlanságból, amellyel el tudja titkolni, hogy végül is kinek a pénzén él jól.
A liberálisoknak hihetetlen versenyelőnyt jelentett az elmúlt harminc évben, hogy csak ők jelentek meg a „független” sajtóban, ők szerezték meg a társadalomtudományi egyetemi pozíciók döntő többségét (sokszor konzervatívnak maszkírozva), uralták a kultúra minden területét és aktívan akadályozták minden nem liberális műhely kialakítását és működtetését. De ezek az emberek nem értelmiségiek, ne vegyük be a hazugságaikat! Pártmunkások, ideológiai komisszárok csupán, akik a liberálisok jó szokása szerint loptak maguknak egy jól csengő elnevezést, és visszaélnek vele. Mégis sokan velük azonosítják az értelmiséget.
A nem liberális értelmiség tulajdonképpen meg sem születhetett mint közösség, nem tarthatott tükröt a Fidesznek, hogy az láthassa, mit csinál rosszul. Sokszor erkölcsi alapon foglalt állást a hatalomgyakorlás módjáról, tudomást sem véve arról, hogy a másik oldal milyen eszközöket használ. Rosszul értelmezett távolságtartásból nemegyszer úgy tett, mintha az aktuális kormányt támogató társadalmi csoportoknak nem lenne az is a dolguk, hogy a kormány nyakára járjanak és figyelmeztessék, ha valami nem megy jól. Ezeknek a csatornáknak a kiépítése ez elmúlt hét évben sem történt meg, a politikusok örültek, hogy békén hagyják őket (legalábbis a saját támogatóik), a jobboldali szavazók és az értelmiség meg belenyugodott abba, hogy nem kell részesülniük a kormányzás felelősségéből.
Az ideológiai és erkölcsi bírálatok mellett fájóan hiányzik a kormányzati tevékenység objektív, szakmai bírálata, az érdemi hozzájárulás a gyakorlati megoldásokhoz. Igazából nem is tesztelte a jobboldali értelmiség, hogy ehhez mit szólna a Fidesz.
Ma már néha ott tartunk, hogy a magukat értelmiséginek képzelő, állítólag nem liberális emberek a liberális erkölcsöt (ez pont olyan, mint a szocialista erkölcs, nem ártana emlékezni rá) kérik számon a Fideszen a kereszténység nevében. Állítólagos jobboldali értelmiségiek szinte kéjelegnek azon, hogyan tudják még jobban lejáratni a Fideszt és a szavazóit a szélsőliberális „értelmiség” által favorizált témákban, azokkal együtt hisztériázva. A sértődöttség és a mellőzöttség nem lehet magyarázat a lojalitás ilyen hiányára.
A Fidesz fontos erénye, hogy harmadik-negyedik generációja is megőrizte azt az összetartást, amely az alapító atyákat jellemezte, és képes volt tanulni a hibáiból. Viszont néha úgy tűnik, nem értékeli azok lojalitását, akik mindig rá szavaztak, de nem titkolták el, ha valamiben nem értettek vele egyet. Nem könnyű nem liberális értelmiséginek lenni, következetesen szembemenni azzal az állandó média- és csoportnyomással, amely az élet legártatlanabb területére is beerőlteti a liberálisok nagyon jól hangzó, de pusztító és romboló ostobaságait. A magyar és független jelzőt kiérdemlő értelmiségiek jelenleg nem alkotnak összefüggő csoportot, nincs olyan társadalmi intézmény, amelyben fontos szerepet játszanának. Azért is, mert erre nem igazán kaptak lehetőséget.
A Fidesz azon csodálkozik, hogy a nem liberális értelmiség nem támogatja lelkesen, utóbbiak meg azon, hogy a Fidesz egyáltalán tudja, hogy léteznek. Talán többet kellene beszélgetni egymással.
A szerző szociológus
