A globalizmus térnyerésének alapja a remény. Az emberek vágya egy olyan társadalmi formáció iránt, amely életükben a meglévőknél is újabb, több lehetőséget biztosít. Életre mégsem a nélkülöző tömeg, sokkal inkább a hazug ígéretekkel kereskedők szűk, nagyos is tehetős rétege keltette.
Meg is jelent a globalizmus formájában a modernizmus, a mindent átfogó információszabadság, az elérhető luxus – a csillogó világ délibábja –, ahol különösen az újra fogékony fiatalok a célcsoportok. Velük együtt azonban mi is kezdtük elhinni, hogy van kitörési pont, fényes jövő, mert mindenki számára csak és kizárólag az egyéni siker a kiút a válságból vagy éppen az eszmevesztésből.
Majd jött a tapasztalás és az új világ megtestesülése a multikultúrában, a hagyományok kigúnyolásában, a vállalatbirodalmak expanziójában, az uniformizált társadalmi modell terjesztésében. Szembesültünk a nemzetállamok eltörlésére tett kísérlettel, kultúránk, vallásunk és családi életünk háttérbe szorításával. Mert fontosabbnál fontosabb kérdésekben, mint hogy a vágóhidakra kerülő sertések életük során nem ehetnek moslékot, hogy mekkora lehet a kereskedelmi forgalomba kerülő uborkák görbülete, és hogy az állatok életét még a házaknál is csak fájdalommentesen lehet elvenni, igen, ezekről döntött helyettünk a globális adminisztráció, és törvénybe is foglalta mindezt.
Hírszerzőszemmel nézve előtüremkedik egy nyugtalanító kérdés, egy kétségbeejtő rémkép, amelyet jó lenne eloszlatni. Miben különbözik a legújabb kor trónkövetelője, a világuralomra törő globalizmus a hasonló ambíciókat dédelgetett elődeitől, a nácizmustól vagy éppen a kommunizmustól?
Mert mindennél fontosabb, hogy még ma különbséget tudjunk tenni, hogy idejében felismerjük a hasonlóságokat, ennek hiányában ugyanis súlyos kihívás elé nézünk a XXI. század elején: viselnünk kell a következményeket. Bármennyire is igyekszünk azonban keresni a remélt különbséget, egyre csak a hasonlóság lelket torzító elemei türemkednek elő. A tömegek pusztulását hozó veszélyes eszmerendszerek a kibontakozás éveiben egytől egyig megnyerő külsőt mutatnak az embereknek.
Németországot a nácizmus kivezeti az 1929–33-as nagy világválság gazdasági csapdájából. Az állami beruházások, nem is beszélve a fegyverkezés gazdaságélénkítő hatásáról, pozitív élmények voltak a német nép életében. A felvázolt jövőképben az árja faj vezető szerepe és gazdasági jóléte volt a meghatározó. Hiszen még nem látszottak a haláltáborok, ahogy nem látszódott Európa háborús pusztulásba kényszerítése sem.
Az oroszországi szocialista forradalom eszmevilágában megjelent a társadalmi egyenlőség abszolutizálása, előrevetítve az emberiség útkeresésének újabb zsákutcáját a kommunizmus megszületésével. Első látásra izgalmas és követhető felvetés volt, ópium a sokat szenvedett népnek, az egyenlőség csillogó esélye. Ahol nincsenek kiváltságok, ahol a munkás és a földet túró muzsik osztályrésze immáron nem a nyomor és kilátástalanság, hanem a felemelkedés lehetősége.
A hasonlóság kísérteties ugyan, mégsem a fényes jövő ígérete a legjellemzőbb közös vonás ezen téveszmékben. Sokkal inkább a tökéletes történelmi zsákutca egyértelmű bizonyítékai, az elrémisztő és kijózanító azonosságok. Az összehasonító vizsgálat eredményeképpen megszülető párhuzamos világnézeti krónikák kiindulópontja mindig ugyanaz. Egyre kevesebb ember kezében egyre nagyobb politikai, gazdasági hatalom összpontosul.
A folytatásban sincs sok eltérés: a láthatatlanságra törekvő háttérhatalom, azaz az irányítást valóban a kezében tartó szűk elit a centrális akaratot kiválasztott vagy felépített diktátorok, politikai megmondóemberek formájában személyesíti meg.
Kitértünk már rá, de nem lehet elégszer ismételni, hogy a kibontakozás éveiben mindhárom izmus látszólagos és bizonyos fokig valóságos fejlődést teremt, amely képes megtéveszteni a tömegek nagy részét és így bírja a többség támogatását.
Ez elég is ahhoz, hogy a feltörekvő regionális vagy éppen globális hatalmi tényezők – az új elitek – megkaparintsák a gazdasági erőtereket, a rendvédelmet, a médiát pedig kizárólagos felügyeletük alá vonják, és ezen eszközökkel elfojtsák a történelmi kijózanodás után a tömegek elégedetlenségét, kíméletlenül leszámoljanak ellenségeikkel, ideológiai tisztogatásba kezdjenek.
Az árja élettér, a kiválasztottak világa a nácizmusban, a kommunista internacionálé vagy az egyesült nemzetek új világrendjének torzulása mind-mind egy irányba mutat: a kisebbség akarata a többség fölött, aminek az elfogadtatásához rendelkezésére áll a jól átgondolt befolyásolási eszköz, a náci propaganda, a kommunista ideológiára épülő sajtó, illetve a minden hírt felülíró liberális média.
A legdurvább hasonlóság azonban az ellenvélemény, a kritika teljes elutasításában mutatkozik. Mert ha a történelem során valaki mégis vette a bátorságot és bírálni merészelte a totalitárius diktatúrák rendszerét, vagy pláne lázított ellenük, jött a száműzetés, a kényszermunka vagy a fizikai megsemmisítés.
Modern, globális korunkban nincsenek koncentrációs táborok, már csak rossz emlék a szibériai gulág és Recsk. Ez azonban részben csak helyrajzi kérdés. Eszmei értelemben a deportáltak, a száműzöttek, a nyilvánosságból kizártak vagy éppen a manipuláltak, megtévesztettek tábora mára milliós nagyságrendűvé lett.
Elég csak a francia vagy német gyűlöletbeszéd-törvényekre, a jobboldali véleményeket és személyeket tendenciózusan letiltó, diktatórikus Facebookra, a keresőmotor-algoritmusokkal a világ közvéleményét liberális ideológiával beoltó Google-ra vagy a „szabad enciklopédia” néven egyeduralkodó, valójában durván világnézeti alapon cenzúrázott Wikipédiára utalnom, amely – láss csodát – éppen a Soros-terv szócikk kapcsán lepleződött le végérvényesen.
A nácizmus véres háborúban bukott el, a kommunizmus a hidegháborút veszítette el, a globalizmus pedig az eszmék és értelem harcában marad alul, mert az emberek így fognak ítéletet mondani fölötte.
Földi László – A hírszerző szemével és Horváth József – Az elhárító szemével összes cikkét ITT találja.