A rendszerváltozás után, amikor 1991-ben első dolgaink között volt benyújtani csatlakozási kérelmünket az EU-hoz, lehangoló tapasztalatra tettünk szert. Emlékszem a kormánydelegáció informális beszámolójára, mely szerint bizony ott várakoztatták hosszasan ácsorogva a magyar delegációt, élén az européer (és beteg) miniszterelnökkel a folyosón. A tagok akkor el voltak foglalva az integráció mélyítésének programjával. Amit 2004-ben a bővítés paradigmájára változtattak. Ezt be is vallotta Jürgen Stark, az Európai Központi Bank egyik igazgatója. A maastrichti célok az integráció elmélyítéséről, a monetáris integráció megvalósításáról nem hoztak elegendő előrelépést a 15-ök világpiaci versenyképességében. S ez volt ugyebár a legfontosabb nekik. Nyugat-Európa jól akart élni, versenyben akart maradni amerikai és ázsiai kihívóival, és ehhez szüksége volt a periféria forrásaira is.
Ezért vették fel tagjaik sorába csapatostól a kelet-európai országokat, s minket is, mint egyet a sokból. De mindjárt megkülönböztetéssel (lásd agrártámogatások). A kétsebességes Európát garantálja, hogy hatalmas a különbség életszínvonalban a két régió között. Amikor a hatok elkezdtek bővülni, nagyon sok pénzt jelentő felzárkóztatási programba kezdtek a déli országokkal. Nálunk ennek töredékére került sor. Hosszú ideig csak befizetők voltunk. Most ugyan nagyon is fontos számunkra az európai transzferek megléte, hiszen nincs más fejlesztési forrásunk, de ez egyben remek istráng is Brüsszel részéről. Szuverenitásunk jelentős korlátozását hozza ez a pénzügyi függés, hiszen a források megvonásával való fenyegetés késztet olykor kompromisszumra.
Dani Rodrik, a nemzetközi gazdasági rendszer jeles kutatója így fogalmaz 2015-ben megjelent könyvében (A globalizmus paradoxona): a modern kori globalizmus dilemmája, hogy három dolog egyszerre nem valósítható meg. Nem lehet egyszerre akarni a demokráciát, a nemzeti szuverenitást és a gazdasági globalizációt. „Ha tovább akarjuk folytatni a globalizációt, vagy a nemzeti szuverenitást vagy a demokratikus politikai berendezkedést kell feladnunk. Ha ragaszkodunk a demokráciához, és ki akarjuk teljesíteni, választanunk kell a nemzetállam és a szoros nemzetközi gazdasági integráció között. Ha a nemzetállamot és az önrendelkezést választjuk, akkor a demokrácia elmélyítése és a globalizáció további bővítése között kell választanunk.” Csakhogy mi az EU-integrációban mindhárom mellett elköteleztük magunkat. Nagyon erősek az unióban azok a politikai törekvések, amelyek a nemzetekfelettiség kozmopolita koncepcióját erőltetik. Akár a migránsválság kapcsán is.
Az én szememben a jövő a nemzetek Európájáé. Annyiban azonban kell az integrációnak érvényesülnie, hogy a nagy nemzetközi globalizmusból ezt a régiót kiemelje. Hogy ne pusztán az emberi jogi megközelítés alapján ítéljen akár a migránskérdésben is, hanem az európai civilizáció védelmét tartsa szem előtt. Ne közömbös és szívtelen legyen, de védje meg társadalmi berendezkedését. Noha jómagam számos munkában mutattam rá a világcivilizációk, a világvallások közös értékeire, lényegileg azonos gazdasági morált tanító eszméire, nem gondolom, hogy ezek valami kevercse lesz a jövő Európájának az ideológiája. Niall Ferguson Civilizációk című könyvében arról számolt be, hogy a kínai tudósdelegáció az európai vallásban, a kereszténységben találta meg a magyarázatot a két földrész eltérő fejlődési ütemére. Nem elgondolkodtató-e vajon, hogy akkor jelennek meg a hanyatlás jelei régiónkban, amikor az EU éppen ezeket a gyökereket nem vállalja fel? Puszta humanizmusba merülve, katonailag képtelen volt véget vetni Európa a dél-balkáni háborúnak húsz-egynehány évvel ezelőtt, amerikai NATO-segítségre volt szüksége a rendcsináláshoz, és most képtelennek bizonyul határai megvédésére.
Nem szabad e mondatokat úgy értelmezni, mintha a humanizmus számomra nem lenne elsődleges érték. De a humanizmus által megkívánt szolidaritásnak bizony ára van! Eszembe jut, hogy a német egyesítésnél a nyugatnémet polgárok egy része hogy prüszkölt az ezzel járó áldozatok miatt. Mit gondol Európa, hogy a fejlődő világ hatalmas gondjai nem igényelnének sokkal nagyobb áldozatvállalást a fejlett országoktól? Csakhogy ezt nem lehet és nem is szabad oly módon megvalósítani, hogy a problémát idehozzuk, a határainkon belülre. Segíteni kell, ott, ahol élnek a rászorulók, és sokkal nagyobb mértékben, mint eddig tették azok az országok, amelyeket bizonyos felelősség terhel a fejlődő világban kialakult állapotokért. De azok bizonyára nem a periféria országai, akik maguk is jócskán le vannak maradva az európai átlagtól. És a segítségnyújtás igénye nem vonatkozhat csak Európára. Hiszen lélekvesztőkön nem lehet tömegesen Amerikába menni, de azt azért nem lehet mondani, hogy Amerikának ne lenne felelőssége az elmúlt időszakban kialakult, a migrációt ösztönző nemzetközi fejlődési különbségek fokozódásában. Mi több, azokban a fegyveres konfliktusokban, amelyek világszerte kirobbantak. Nem hagyhatja Európát magára, nem lehet az Újvilág érdeke, hogy a vén kontinens egy más civilizációs körré alakuljon át. Emberi jogok ide vagy oda, az USA-ban minden eszközzel igyekeznek megakadályozni az illegális bevándorlást. Fegyverrel is, ha kell. És senki nem vádolja ezért a humanizmus megsértésével őket. Miért akar Európa pápább lenni a pápánál?
Teljesen világos, hogy először a magunk sorait kell, de sürgősen, rendezni. Kialakítani azt a közös eszmei alapot, amelyen állva meg tudjuk védeni Európát és az európai civilizációt. Vállaljuk fel, hogy hatalmas értékeinket határozott kulturális-civilizációs bázison hoztuk létre, ami a mi közös kincsünk, s amit meg is kell védenünk. Ez az írástudók és politikusok közös felelőssége. Vagy csak akkor mernek az utóbbiak lépni, amikor az emberek a maguk bőrén érzik a bajt? Ne várjuk meg, amíg az importált problémák miatti népharag kitör, és a tehetetlen európai vezetőket elsöpri!
A szerző közgazdászprofesszor