2015 nyarára a történelemben talán úgy fogunk emlékezni, mint a legújabb kori népvándorlás vagy a muszlim invázió kezdetére, esetleg az Európai Birodalom kiépítésének kezdetére. A mi szempontunkból azonban lehet, hogy sokkal fontosabb és mélyrehatóbb események indukálója a migrációs krízis európai uniós kezelésének látványos hiánya és kudarca, illetve a liberális ideológia reakciója, reakcióképtelensége ugyanerre.
A 2015-ös események ugyanis egy olyan ideológiai és valóságértelmezési ébredési folyamatot indítottak el, amely valószínűleg történelmileg és következményeiben jelentősebb lesz, mint maga a válság, amely életre hívta. Ekkor derült ki ugyanis, hogy az egyre torzuló és egyre áthatóbb, a főáramú közbeszédet ugyanúgy, mint a társadalomtudományokat, valamint már a természettudományokat is egyre jobban átható „liberális” ideológia mivé változtatta Európát, az európai politikai elitet, számtalan egykori nemzetállam kormányát, illetve azokat a nemzetek feletti szervezeteket, amelyeket pont az ilyesfajta válságok kezelésére hoztak létre.
Érdemes felsorolni újra és újra – nehogy kétségünk támadjon elképesztően értelmetlen és pusztító voltukról –, mit is kívántak liberálisaink tőlünk, európaiaktól. A német kormány vezetői, hazudozzanak bármit is azóta, megrémülve a liberális értelmiségi elit eszelős haragjától, gyakorlatilag megüzenték mindenkinek, minden muszlimnak Afrikában és Ázsiában, ha politikai menekültnek hazudja magát, Európa számbeli korlát nélkül feltétlenül befogadja. Gyakorlatilag megtiltották mindenkinek, azoknak is, akiknek ezt szándékában állt volna esetleg megtenni, hogy a már úton lévő és útra kelni készülő, többmilliós tömeget bárhol feltartóztassák.
Azt követelték, hogy minden útba eső ország adja fel alapvető szuverenitását és működjön közre ezeknek az embereknek a Nyugat-Európába történő szállításában. Egy ekkora tömeget – műszaki határzárak nélkül – csak erőszakkal lehetett volna megállítani vagy elrettenteni, de a liberális hatalmak egyértelművé tették, hogy az európai országok számára a szuverenitásuk megvédése érdekében sem opció az erőszak. Ez volt az első alkalom, amikor nyílt válsághelyzetben az EU vezetői kimondták, hogy a tagországok szuverenitása számukra lényegtelen mellékkörülmény, a primitív liberális univerzalizmus nevében mindenkit, tényleg mindenkit be kell fogadnunk.
A muszlim hódítás melléktermékeként a liberálisok – eszmerendszertől példátlan gyorsasággal – leváltották ideológiájuk korábbi fő megmentendő-megvédendő célcsoportjait, s gyakorlatilag a muszlimok kezére adták a nőket, a homoszexuálisokat, az összes tolerált és nem tolerált perverzt és természetesen a keresztényeket, a fehér embert általában, sőt a célpontkijelölésben már a racionalista ateistáknál, mérsékelt feministáknál tartanak.
A genderideológiát is mintha a queer ideológiára cserélték volna, arra az ötletre, amely szerint az ember nem rendelkezhet identitással, egyetleneggyel sem, mert minden identitás kirekesztő.
Tulajdonképpen még emberi identitással sem rendelkezhet. Ebben az értelemben az iszlám és a liberalizmus egymás rokona és komplementere. Mindkettő univerzalista: vallás és ideológia egyszerre. Az iszlám szerint csak az az ember, aki muszlim, és minden embert muszlimmá kell tenni, vagy el kell pusztítani. A liberalizmus szerint minden ember egyenlő, és akkor „normális”, ha identitás nélküli. A liberalizmus ugyanolyan homogén egyvallású, illetve egykultúrájú világot akar megteremteni, mint az iszlám. A liberálisok rokonszenve innen ered a „béke vallása” iránt, hiszen ugyanazt a békét akarják, a teljes egyformaság és egyenlőség látszólagos békéjét, mindenfajta kompromisszum lehetősége nélkül.
Ugyanaz az elmebaj, legfeljebb a tünetek különböznek a felszínen.
2015 nyara előtt a nem liberális ideológiai áramlatok és személyesen is sok-sok millió normális ember bénultan figyelte, ahogy szép lassan bevezetik a liberális értékeket Európában. A liberalizmus olyan erővel és mértékben lépett ki a normalitás keretei közül, hogy arra nem találunk példát a történelemben. Soha senki, sem a nácik, sem a kommunisták nem akarták annyira átalakítani az embert, annyira embertelenné tenni, mint a liberálisok. Egyszerűen minden normalitáson belül lévő ideológia számára értelmezhetetlen a nem nélküli, a rasszjegyek (és általában minden különbözőség) és kultúra nélküli liberális embergép, amelynek működése egyetlen rövid távú etikai döntéssé redukálja az emberi létet, miszerint minden cselekvés célja csak a kirekesztés (bármiféle és minden) elkerülése és megakadályozása.
Sem a hagyományos baloldali ideológiáknak, sem a konzervatívoknak nem voltak fogalmi eszközei ennek a totális nihilizmusnak a megragadására. Néhány konzervatívot leszámítva senki sem ijedt meg eléggé, amikor a szélsőliberális offenzíva a kilencvenes években kibontakozott.
A liberalizmus az első ideológia, amely minden tekintetben maga mögött akarja hagyni az ember biológiai és az abból következő kulturális jellegzetességeit, amely csak az ideológiában engedi meg a létezést és teljesen figyelmen kívül hagyja a fizikai valóságot, valamint az emberiség teljes kulturális tapasztalatát, a civilizációk és kultúrák elképesztő diverzitását, hogy az „emberiség” képtelen univerzális fogalma alá kényszerítsen minden emberi lényt.
2015 tapasztalatai után azonban, talán az elemi életösztön hatására – hiszen megtapasztalhattuk, hogy a liberálisok bármikor készek a mi mindennapi létünk kereteit a káoszba taszítani, hogy az ideológiájuk egy alaptétele érvényesüljön – hirtelen elméletek és gondolatok, fogalmi keretek tömege bukkant elő a semmiből, mintha mindenki azon gondolkozott volna már, hogy milyen is az az őrület, ami kibontakozni látszik és társadalmi kataklizmával fenyeget. Most úgy tűnik, hogy szinte mindenki számára világos, még az ortodox marxisták és liberálisok számára is – hiszen a jelenkori liberalizmushoz képest még ők is konzervatívok –, hogy óriási bajba hagytuk belesodorni magunkat, amikor az egyenként talán szépnek látszó liberális ötleteket rászabadítottuk a kultúránkra, azok alapján kezdtük átszervezni és „modernizálni”.
Csak a magyar blogszférában naponta lehet olyan elemzési és fogalmi keretekben olvasni valóságleírásokat és értelmezéseket, amelyek pontosabban, tudományosabban és válaszokkal megtűzdelten reagálnak az eseményekre, mint amit a liberális fősodor továbbra is erőltet. A liberálisoknak nincsenek válaszaik sem a valóság, sem a válság kihívásaira, és mint minden túlerőltetett és kiüresedő ideológia, válaszokkal, érvekkel sem rendelkeznek és nem is kísérleteznek a használatukkal. Egyetlen mantrájukat ismételgetik, azt, hogy etikai kötelességeink vannak.
Az elmúlt két évben világossá vált, hogy a liberalizmus jelenlegi állapotában nem vitaképes. Nem járul hozzá működőképes fogalmakkal a valóság leírásához és az összefüggések feltérképezéséhez. Egyszerűen szólva a liberalizmus mint ideológia és mint politikai program nem releváns Európa jelenlegi gondjainak megoldásában. A liberalizmus nem a megoldás, hanem a probléma része, sőt maga a probléma egyre nagyobb mértékben, immár vagy ötven esztendeje.
Miután azonban a társadalomtudományok gyakorlatilag „tudományos liberalizmussá” váltak a „tudományos szocializmus” mintájára, sőt talán annál is nagyobb hatást gyakorolva az egyetemi világra és az értelmiségre, maga a hivatalos tudomány képtelen reagálni az európai civilizáció túlélésével kapcsolatos problémákra. Ebből kifolyólag csak publicisztikai és értelmiségi vita folyik a valós kérdésekről.
A liberális fogalomdiktatúra következtében azonban még mindig a liberálisokkal vitatkozunk, nem építjük újjá a saját fogalomkészletünket, nem alkotunk olyan posztliberális fogalmakat, amelyek mentesek a liberális torzításoktól. Elsőrendű kötelességünk lenne egy olyan intézményrendszer kiépítése, amely ezeket a gondolatokat, embereket, eszmei áramlatokat együvé tereli, hogy a liberalizmuson túl újjá tudjuk építeni a közép-európai nemzetek országaiban legalább a kis híján halálra sebzett normalitást és az ahhoz kapcsolódó diskurzust.
Hatalmas hibát követtünk el 1990-ben, amikor a szocializmus végelgyengülése után nem végeztük el a szükséges eszmetörténeti takarítási feladatokat. A maoizmusból a liberalizmusba fejest ugró ideológiai törtetők nálunk a magyar eszmetörténeti fejlődést teljesen elfelejtették, úgy manővereztek, hogy ne az áldozatokra, hanem a gyilkosaikra emlékezzünk.
Itt az ideje, hogy a Lukács-iskolát és egyéb ideológiai karrierlovagokat legalább a gondolatainkból száműzzük, tőlük és fogalmaiktól, lázálmaiktól függetlenül vitassuk meg a sorskérdéseinket. A liberalizmus még nem halott, még mérgez, még okosnak gondolják magukat az egymást körbehivatkozó, egyszínű szürke reprezentánsai, de sem a történelemnek, sem a filozófiának, sem a politikai ideológiák változásainak nincs vége.
És Európának sem lesz, ha mi kitaláljuk, hogyan éljük túl, hogyan éljék túl a gyermekeink és az unokáink, a nemzeteink és a kultúráink.
A szerző szociológus