José Ortega y Gasset spanyol filozófus több mint száz esztendeje, 1916-ban indította útjára az El Espectador (Szemlélő) című egyszemélyes folyóiratot, amelynek valamennyi cikkét ő maga írta. Minden bizonnyal e folyóirat adta az ötletet Németh Lászlónak ahhoz, hogy Ortega műveivel való megismerkedése után, 1932 őszén útjára bocsássa a Tanú című, szintén egyszemélyes folyóiratot.
Az El Espectador első számában szerepel egy alig háromoldalas műremek, amelynek címe és utolsó mondata gyakorlatilag ugyanaz a mondat: „Egyáltalán nem vagyok modern: de nagyon is XX. századi.”
Mit foglal magában e rövidke állítás?
Nem kevesebbet, mint annak kimondását, hogy a korszerű európai létezésnek és gondolkodásnak, ha igazán a kor színvonalán akar állni, búcsút kell intenie a modernitásnak. Annak a modernitásnak, amely a XIX. században jutott végső tökélyre, s amelynek nyomasztó súlyától maga Ortega is igyekezett megszabadulni. A spanyol gondolkodó tehát, némileg Charles Baudelaire és Friedrich Nietzsche után, nagyjából Georg Simmellel egy időben már akkor a modernitás meghaladásának szükségességéről értekezett, amikor a posztmodern későbbi vásári kikiáltói még embrió formában sem léteztek.
Ortega tehát a XX. század elején birokra kelt a megelőző század életfelfogása, világlátása ellen. A filozófia területén e küzdelemben olyan kortársai akadtak, mint Edmund Husserl, aztán pedig Martin Heidegger, Karl Jaspers, Ludwig Wittgenstein, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Magyar vonatkozásban pedig Németh László az, aki – részben épp Ortega nézeteire támaszkodva –bírálta a klasszikus európai hagyományok töretlen folytatása mellett kiálló Babits Mihályt.
Ortega e tanulmányának megjelenése óta immár több mint egy évszázad telt el; 2018-at írunk. Épp ezért felvethető, hogy van-e létjogosultsága napjainkban az ortegai kijelentés módosított újólagos felvetésének: mi az, ami elavult, avítt lett a XX. század örökségéből, amit az új, XXI. század már nem tehet a magáévá? S milyen feladatokat ró ez korunk gondolkodó emberére? „Mindig nehéz és fájdalmas kötelesség – írja a spanyol filozófus –, ha megpróbáljuk kisöpörni tudatunkból a már elszenesedett, régi gondolatok porát és megerősíteni benne az újat.”
Egy rövid újságcikkben nem lehet kimerítően tárgyalni e bonyolult kérdéskört, de néhány gondolat megfogalmazására van elegendő hely.
A spanyol filozófus főként két tekintetben tör pálcát a modern XIX. század felett: az egyik a megjelenő racionalitás, vagyis egy már akkor egyszerre túlméretezett, ám ugyanakkor ellaposított észkultusz, a másik pedig a szinte természetessé váló haladásgondolat. Ortega két vonatkozásban teszi bírálat tárgyává, tompítja a modernitás e kéthegyű lándzsáját. Kritizálja egyrészt azt, hogy kérlelhetetlenül érvényesítik e szempontokat.
A modernitás hallani sem akart e két terület megkérdőjelezésének, viszonylagossá tételének lehetőségéről, nemcsak hogy megfellebbezhetetlennek, hanem kizárólagosnak tartja ezek képviseletét, változatlan formában történő fenntartását.
Ortega a „tiszta ész” egyoldalú uralmával szemben hirdeti meg a „vitális” (majd „történeti”) ész programját, amely jóval rugalmasabb, képlékenyebb az előzőnél, mérsékeli annak egyoldalú szigorát. Ezzel közel hatvan esztendővel előzi meg a „gyenge ész” Gianni Vattimo által hangoztatott, hasonló utat követő programját. A másik szempont pedig az, hogy a modernitás önmagának tulajdonítja és saját nemzedékének sajátítja ki a helyes értelemben vett korszerűség alapgondolatait és azok hirdetését.
Ortega, miközben úgy int búcsút a modernitásnak, hogy közben ízig-vérig XX. századi akar maradni, ezen írásában voltaképp a korszerű konzervativizmus kívánalmát fogalmazza meg; olyan konzervativizmusét, amely nemhogy lépést tart a korral, hanem olyan igényekkel, elvárásokkal lép elő, amelyekhez képest a megelőző század modernitása tűnik elavultnak, avíttnak. Most, a XXI. század elején épp egy ehhez hasonló, korszerű konzervativizmusra lenne szükség, amely szintúgy túllép az előző század modernitásának meghaladottá vált paradigmáin.
Melyek lennének ezen új, korszerű konzervativizmus sarokpontjai? Először is kiemelkedő fontosságú lenne azon túlzásoknak a megnyirbálása, amelyek káros és kóros következményeibe a mai Európa csaknem belegebed. Így például kétségtelenül szükség van a toleranciára, ámde nem abban a kórosan túlhajtott formában, amelyet jelenleg az Európai Unió alkalmaz például a gazdasági bevándorlókkal szemben.
Hasonlóképpen szükség lenne azon szélsőségesen egyoldalú szolidaritás felülbírálatára, mérséklésére, amely kizárólag a migránsok jogait és érdekeit tartja szem előtt, miközben figyelmen kívül hagyja az őshonos európai lakosság biztonságát, valamint az őket megillető jogokat. E túlzások valójában azon idealizált emberfelfogás következményei, amelyet részben a felvilágosodás gondolkodói, részben pedig Immanuel Kant és a német idealizmus más képviselői fogalmaztak meg annak idején. A korszerűség e vonatkozásban azt jelenti, hogy korrigáljuk a modernitás egyoldalú, idealisztikus emberképét.
Hasonló korrekcióra lenne szükség az EU által képviselt, úgyszintén elméretezett értékkészlet tekintetében is. Az embert megillető jogok mellett helyet kell kapnia az emberre vonatkozó kötelességek rendszerének is, a haladás mellett a hagyománynak, az olykor szabadosságba torkolló szabadság mellett (vagy helyett) a nemes célok szolgálatának és a fegyelemnek, az abszolutizált egyenlőség mellett a kiválóak elismerésének, az öntetszelgő kritika mellett a példamutató, alkotó tekintélynek, az állítólag mindenható ész mellett pedig az önformáló hitnek.
A korszerű konzervativizmus sarokpontját kell képeznie a nemzethez, illetve az Európához fűződő helyes viszonynak. A XX. század modernitása talán e téren avult el leginkább, s vált leginkább érdemessé arra, hogy meghaladják. Akár radikális formájában (proletárinternacionalizmusként), akár mérsékeltebb alakjában (globalizmusként) arra törekedett ugyanis, hogy háttérbe szorítson, s ha lehet, megsemmisítsen minden nemzeti vonást, sajátosságot, és azt célozta, hogy – Renaud Camus találó kifejezésével élve – hosszú távon Nutella-emberek masszájával népesítse be az egész kontinenst.
Megítélésem szerint e ponton nyilvánul meg legélesebben és legfájóbban a XX. századi modernitás avíttsága, maradisága. Az európai nemzetek sokfélesége, koncertje, színes szövedéke nem valami megszüntetendő anakronizmus ugyanis, hanem olyan páratlan történeti kincs, amely a maga szerves fejlődésében csak itt, Európában alakult ki, sehol másutt. Ennélfogva nem a felszámolására lenne szükség, hanem épphogy a megőrzésére, a vele való helyes bánásmódra. S az európai nemzetek e koncertjében megteremteni az összhangot – nos, ebben állna a politika igazi művészete. Az egyén pedig, bárhogyan is áll a dolog, a nemzetén keresztül tud kapcsolatba lépni, kommunikálni Európával, a világgal, a mindenséggel. Ily módon hozná vissza a korszerű konzervativizmus azt, amit a XX. századi modernitás könnyű kézzel elherdált. E gondolatnak Ortega egy másik művében ekként ad hangot: „Az egyén a világegyetemben csakis a saját fajtáján keresztül tud tájékozódni, mert úgy merül el benne, ahogy az esőcsepp a tovaúszó felhőben.”
Újfent ki kell jelenteni, hogy fordult a világ: a jelenlegi Európában a múlt században kiteljesedő modernitás vált a továbblépés, a haladás kerékkötőjévé, az igazi korszerűség akadályává. Napjainkban már a régi, múlt századi értelemben vett haladás meghaladására lenne szükség.
„Egyáltalán nem vagyok modern, de nagyon is XXI. századi” – Ortega mondása, dátumot váltva és korunkhoz igazítva, napjainkban legalább olyan érvényes, mint megírása idején, 1916-ban volt.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár
