A Magyar Narancs hitlerezős címoldaláról időközben minden hús lemállott; lerágott csonttá esett össze, s tört széjjel apró szilánkokra. Bezzeg 2011. január 9-én még leragasztott szájú EP-képviselők szorongatták kezükben a hetilap üresen hagyott címoldalát, átlósan olvasható CENSORED felirattal. Komolynak hitt európai politikusok komolynak hitt európai intézményben aggódtak a szerintük eltörölt magyar sajtószabadságért. Igazán kár, hogy hatásvadász fellépésüknek ilyen hosszúra nyúlt az árnyéka. Most legalább láthatták volna, példás módon megszolgálták akkori jeles médiaeseményüket. Mert a Fidesz tényleg annyira betiltotta sajtószabadságot, hogy egy hétig éktelenedett szerte a hazai újságos standokon egy kinagyított Orbán-arckép szögesdrótos Hitler-bajusszal. A nevetséges módon megtévesztett nemzetközi elvbarátok színpadias komorsággal négy évvel ezelőtt mégis elsiratták a Magyar Narancsot.
Kevésbé kapott hangsúlyt, hogy az uszító címoldal egy történet szerves része és következménye. Hagyományt ápol és épít a maga nemében. A gyűlöletbeszédnek megvan a maga hagyománya, még ha ki is fordítjuk a hagyomány kifejezést eredeti jelentéséből. Az ügyet ráadásul az teszi sikamlóssá, hogy a gyűlöletbeszéd kifejezés balliberális szellemi végtermék. Mindig akkor hozták elő, amikor hatalmon voltak. Az MSZP–SZDSZ-koalíció főemberei folyton törvény által büntethetővé akarták tenni a gyűlöletbeszédet, de az egyszer sem jutott az eszükbe, hogy egy ilyen jogszabály saját, agresszív szellemi holdudvarukra is érvényes lett volna. Mit lett volna például Popper Péterrel, aki így fogalmazott: „Amikor megláttam azt a fényképet, amin kezet fog a sátáni mosolyú néptanító és a farkas nevetésű mini duce, a hideg futott végig a hátamon”. (Népszabadság, 1998. május 8.) Vagy mit tett volna a jogalkalmazó Eörsi Istvánnal, aki ezt írta: „Magyarországon a választási hadjárat során és főként a két választási forduló között tömegméretekben jelentkezett a fasizmus, nem mint összefüggő ideológiai rendszer, hanem mint lelki igény”. (Népszabadság, 2002. május 2.) Nehéz lenne nem annak nevezni a két idézetet, amik: az első „csak” a miniszterelnököt nácizza le, míg a második már az egész jobboldali politikai közösséget. A 2002-ben a Testnevelési Főiskolán összegyűlt, és az Alkotás útra kiszorult ezreket, valamint a Kossuth téren egybegyűlt csaknem milliós nagyságú tömeget. A démonizált Fidesz-bázis ellenére sem lett különösebb etikai vagy erkölcsi következménye az atrocitásoknak, ahogyan annak sem, hogy a megszokás gyakorlatának megfelelően azóta is számtalan újságcikkben jelennek meg hasonló kitételek a jobboldal kárára. Biztosított volt a táptalaj az emlegetett címoldal kivitelezőinek is.
A gyászos hagyomány másik formája a pszichikai bűnsegédlet. A ki nem fejezett egyetértés a lincshangulatot keltő szerzővel vagy médiával. Szakmai és morális szolidaritásról szó sem lehet a szellemi-írásbeli-vizuális erőszakot elszenvedett jobboldali politikus sérelmével.
A legsúlyosabb szellemi atrocitások azonban általában elérik a politika szféráját. Az RTL Klub Frei Tamás riportja miatt kénytelen volt bocsánatot kérni Orbán Viktortól azért, mert a riporter egy orosz bérgyilkossal értekezett kedélyesen arról, hogy egymillió dollárért ő bizony meggyilkolná a magyar kormányfőt. És amennyiben a nyomtatott sajtóban már nem lehet tovább hallgatni egy baráti lap bizonyos botrányáról, a fősodratú média normát és etikát semmi véve, a cáfolatokat adja közre. Azokat is jóval később. Gyakran a felháborodást kiváltó eredeti cikkrészletet vagy nyilatkozatot sem lehet már pontosan rekonstruálni az összevisszaság miatt, e mellett a botrányt okozó szerzőkhöz közel álló szervezetek és értelmiségiek relativizáló nyilatkozataival ütik el a kérdés élét. A balliberális média így védi önmaga szubkultúráját, s így adja mindenki tudtára, hogy a nyilvános meghurcoltatás lehetőleg maradjon csak a politikai jobboldal sorsa és rákfenéje.
Fricz Tamás politológuson kívül hány ellenoldali, baloldali politológus ítélte el a Magyar Narancs fasisztázó címlapját? A szolidaritás, a jó ízlés, egyszerűen, a józan ész alapján? Olvastunk elmarasztaló kritikát Lengyel Lászlótól, Ágh Attilától, Kéri Lászlótól, Lakner Zoltántól, Debreczeni Józseftől? Ez is pszichikai bűnsegédlet: azért nem tiltakoznak, mert a lelkük mélyén ugyanezt gondolják. Még örülnek is neki, hogy helyettük más végzi el a piszkos munkát – valaki végre kimondja, leírja, szakértő kéz pedig összemontírozza. A kép erejével, vér nélkül öl, csak hagyni kell, hogy a szögesdrót bajusz és a címszavak szétterüljenek, és leülepedjenek a fejekben. Nehéz is lenne egyetlen szót is szólni, hiszen a balliberális értelmiségi szubkultúra a rendszerváltás kezdete óta mást sem csinál, mint hogy zsigerből fasisztázza, nácizza, antiszemitázza a mindenkori jobboldali kormányokat – a 90-es évek közepétől Orbán Viktort és pártját. (1993 után derült ki ugyanis, hogy a Fidesz levedli magáról a Soros György és az SZDSZ diktálta balliberális szellemi béklyót.)
De van, ami még a nácizáson is túltesz. Ilyen az ellenfél fizikai megsemmisítésének nyilvánosan kifejezett óhaja. A liberális baloldal egykori vezető lapja ezt a mondatot engedte meg magának: „Pedig a magyar lelkületben, állítom, ma senki sem akar – sem Orbán Viktort, sem Kövér Lászlót – likvidálni, bármennyire is javára válna is nemzetünknek”. (Sz. Nagy Csaba, Magyar Hírlap, 2001. március 13.) A megjelent cikket döbbent csönd követte, a társlapok semmit nem idéztek belőle, majd a felháborodott Fidesz a lap bojkottjáról döntött. Csakhogy ez kétélű fegyvernek bizonyult. Akkoriban ugyanis még gyökeresen másként festettek az erőviszonyok. Baloldali véleménymonopólium érvényesült, tetemes fegyelmező erővel. A Fidesz szegedi kongresszusáról kitiltott, az áldozat pózába merevedett balliberális lap percek alatt maga mellé állította a szakmai közvélemény döntő részét. A komplett sajtóbaloldalt. (Közte a Magyar Narancsot.) A politika, az MSZP és az SZDSZ egymás sarkát taposva igyekezett mielőbb szolidaritást vállalni a „diszkriminációt” szenvedett orgánummal. Amely nem győzte magát sajnáltatni, amikor a 2001. május 8-i cikkében hosszasan fejtegette példátlan politikai üldöztetésének részleteit. Vagyis teljesen átfordították az önmaguk megítéléséről kialakított képet. Fordított valóságot hoztak létre, olyan közhangulatot konstruáltak, miszerint a Fidesz tehet mindenről; főleg arról, hogy a sajtószabadságot lábbal tiporja azáltal, hogy a szegény, üldözött balliberális lappal megszakította az együttműködést.
Az az egyszerű gondolat azonban eszébe sem jutott a főszerkesztőnek, hogy talán nem kellett volna közölni a szélsőséges véleményt lapjában. És ahelyett, hogy ez a rém egyszerű mondat lett volna az egyedül elfogadható reakció bárki részéről, a felelősséget a szerkesztőség elkente a szakmai szolidaritás példátlan erejével. A közölt mondat relativizálásával. Mélyre temetve a sajtóetikát, hiszen akinek képviselnie kellett volna, az éppen szintén a szerkesztőség mellett sorakozott fel. Érdekképviselet helyett azonban kiderült, édesmindegy, mi történik, a legnagyobb újságíró-szakszervezet csupán politikai eszköz a konzervatív oldal lebunkózására. S mivel az ellenzék beállt az ellenzéket mielőbb kormányon látni akaró lap mögé, személyi konzekvenciák levonásáról beszélni végképp értelmetlenné vált.
„Lelki igény” a magyar közéletben egészen biztosan nem a fasizmusra van. Hanem a vele való esztelen rágalmazásra. Hetven évvel Hitler és Mussolini bukása után Hitler-bajuszos címoldallal riogatni a hallucináció körébe tartozik. 1990 óta senki sem akart itt Weimart teremteni, vagy szélsőséges eszméket kormányra emelni. Az emberek egyszerűen csak jobban akartak élni, és azt hitték, a rendszerváltással egyből az osztrák életszínvonal köszönt be. A baloldali ellenzék nem múló felelőssége, hogy szellemi agressziójával folyamatosan fertőzi a közéletet, a politikát. A baloldali liberálisok álma egy jobboldal nélküli társadalom, melyet megszabadítva Orbán Viktortól és az ellenzéktől, erőteljes nyugati hátszéllel örökké ők maguk vezetnek. Apró szépséghiba, hogy diktatúrának nevezik az ilyesmit, annak, aminek kiépítésével egész nap a jobboldalt vádolják. A politika nem polgárháború, hanem egy közös nevező, amely körül különböző eszmecsaládok együttélése tapasztalható.
A magyar baloldal 2006 ősze óta gyógyíthatatlan beteg, minek következtében tartós mélyrepülésben van. Abban is marad, ameddig ilyen értelmisége van.