A II. világháborútól egészen napjainkig e konszenzuskeret része volt Németország önkorlátozó magatartása, amely a nagyhatalmi szereplőként való megjelenésére vonatkozott, azon belül is elsősorban a katonai területen volt jelentős mértékben tetten érhető.
Az elmúlt néhány évben azonban egymást érték az olyan események, amelyek mind alapvetően érintették és több esetben meg is kérdőjelezték a fent említett konszenzusrendszert, gondoljunk csak a bevándorlási hullám jelentette folyamatos kihívásokra, az ezzel összefüggésben lévő terrorcselekményekre, valamint a Brexitre. E kihívások miatt, különösen a britek EU-ból történő kilépési döntésének következtében azonban Németország láthatóan válaszút előtt áll: továbbra is fenntartja eddigi önkorlátozó stratégiáját, vagy lehetőségeinek, képességeinek és az egyre növekvő külső elvárásoknak megfelelően Európa vezető katonai hatalmává válik, és a jelenlegi soft power mellett erősebb érdekérvényesítő képességek fejlesztésébe kezd a hard power területein.
Az utóbbi időben egyre többen fogalmazták meg azt, hogy Németországnak a gazdaság mellett más területeken is fel kellene vállalnia a vezető szerepet. Az Egyesült Királyság kilépéséről szóló népszavazást követően ezek a hangok csak felerősödtek. A litván elnök közelmúltbeli nyilatkozata szerint „…elérkezett az idő arra, hogy Németország jobban bízzon önmagában, és ne a múltba tekintsen mások történelmi érzékenységére hivatkozva”. Ez is jól mutatja a balti államok Oroszországtól való félelmét, hiszen a NATO védőernyője mellett egy erős katonai erejű, területileg is közel lévő szövetséges ország jelentős mértékben növelné biztonságérzetüket.
Németország európai gazdasági vezető szerepe vitathatatlan, sőt világszinten is a legerősebb gazdaságú országok közé tartozik. Ehhez a gazdasági erőhöz azonban eddig nem társult vezető szerepre törekvés a politikai vagy katonai területen. Sőt talán azt is mondhatnánk, hogy elsősorban katonai téren a lehetőségeihez képest Németország kifejezetten önmérsékletet gyakorolt.
Most azonban kicsi, de határozott elmozdulás figyelhető meg e tekintetben. Jelentőségéhez képest a hazai sajtóban meglehetősen kevés szó esett Németország új biztonságpolitikai stratégiájáról. A Fehér könyv Németország biztonságpolitikájáról és a Bundeswehr jövőjéről 2016 című bevezetőjét Angela Merkel német kancellár – éppen a már említett változások miatt – így kezdi: „A világ 2016-ban egy zavaros világ”, amikor a béke és stabilitás már Európában sem magától értetődő. Emiatt Németországnak újra kell definiálnia biztonságpolitikai érdekeit, prioritásait és céljait, gazdasági és politikai súlyának megfelelően pedig többet kell tennie Európa biztonsága érdekében. Ez egyúttal azt is jelentheti, hogy olyan eszközöket is bevet, amelyek a II. világháborút követően jellemzően nem voltak részei a német külpolitika eszköztárának. A dokumentum külön is kitér az újfajta kihívások miatti német szerepvállalás növekedésével kapcsolatos hazai és nemzetközi igényekre. Németország az utóbbi néhány évben európai, sok esetben pedig világszinten is több területen megkerülhetetlen tényezőjévé vált, a biztonságpolitikai stratégia mégis közepes méretű országként írja le, amely az önkorlátozási stratégia egyfajta – legalábbis részben történő – továbbéléseként is értelmezhető. Csupán részben, hiszen a dokumentumból egyértelműen kiderül: Németország nem lehet csupán gazdasági hatalom, ugyanis a gazdasági és kereskedelmi érdekeinek biztonsága nem választható külön Európa biztonságától.
Az elmozdulás leginkább talán a kancellár előszavának gondolatmenetét folytató védelmi miniszteri bevezetőben érhető tetten, amely világosan kijelenti: Németország kész a vezetésre („…wir bereit sind zu führen”). Gyorsan igyekszik leszögezni azonban, hogy ezt nem egyedül, hanem szövetségeseivel közösen kívánja tenni. A szövetségi rendszereket illetően a dokumentum az ország biztonságának egyik pótolhatatlan pilléreként említi a NATO-tagságát. Világos célként fogalmazza meg, hogy a védelmi kiadásokat a GDP kétszázalékos szintjére kell hozni. Ez nem is volna meglepő, hiszen ez minden tagországra vonatkozó célkitűzésnek számít, mindemellett a védelmi költségvetés jelentős növelését irányozza elő, hiszen Németország hozzájárulása jelenleg az 1,2 százalékot sem éri el. Figyelemreméltó továbbá, hogy az ország védelmi költségvetése 2015-ben és 2016-ban is nőtt, és a harmadik legtöbbet költő európai NATO-tagországnak számít, 2015-ben pedig a világ harmadik legnagyobb fegyverexportőre is volt. A Bundeswehr szerepéről az utóbbi időszakban jelentős politikai viták folytak, az új biztonságpolitikai stratégia pedig – szigorú keretek között bár, de – már egyértelműen tartalmazza a hadsereg belföldi bevethetőségének eseteit. Ez is igen jelentős változás, hiszen történelmi okokból ez a kérdés eddig alapvetően tabunak minősült.
Szintén érdemes említést tenni arról, hogy Németország egyre aktívabbnak mutatkozik a nemzetközi térben, és ez a dokumentum a jövőre nézve kifejezetten legitim elvként nevesíti az ad hoc katonai koalíciókban való szerepvállalásokat. Az aktívabb nemzetközi szerepvállalást támasztja alá, hogy 2016-ban Németország tölti be az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) soros elnöki posztját, valamint hogy a közelmúltban jelentették be: az ország az 2019/2020-as évre megpályázza az ENSZ Biztonsági Tanácsának egyik nem állandó helyét. A katonai és bizonyos tekintetben már a politikai szerep növekedésének jeleként is értelmezhető, hogy az Egyesült Királyság kilépését követően Németország (Franciaországgal közösen) egy szorosabb védelmi együttműködés irányába kívánja elmozdítani az Európai Uniót.
Egyrészről maga a Brexit is ebbe az irányba tereli a németeket, hiszen egy nemzetközi szinten is jelentős katonai képességű országot veszít a közösség, és ezt valamilyen szinten pótolnia kell, másrészt viszont megszűnik a védelmi együttműködés erősítésével szembeni egyik legnagyobb ellenálló erő, amelyet éppen az Egyesült Királyság jelentett. Mindemellett Európa biztonságának kérdése és a NATO-ban történő túlzott mértékű amerikai szerepvállalás az amerikai elnökválasztási kampány témájává vált, ahol többek között szó esett a szövetség költségvetéséhez nem megfelelő mértékben hozzájáruló európai országokkal szembeni fellépésről. Ez szintén az önálló védelmi képességek megerősítésére irányítja a német és más európai politikusok figyelmét.
Összességében tehát a jövőben védelmi és katonai szempontból is egy aktívabb Németországra számíthatunk.
A szerző a nemzetközi kapcsolatok elemzője, a Századvég Alapítvány kutatója