Az ügy jelenlegi állása szerint nyilvánvaló, hogy a közvéleményben – tévesen – vörösiszapperként berögzült jogi procedúra nem zárulhat teljes körű igazságszolgáltatással. A 2010. október 4-én 12 óra 25 perckor történt gátszakadás következtében a Magyar Alumíniumtermelő Zrt. (Mal) kolontári X-es zagytározójából egymillió köbméter nátronlúg és háromszázezer köbméter víz sodorta magával a vörösiszapot.
Az erősen maró folyadék tíz ember halálát okozta, megsebesített további százötvenet, és elöntötte Devecsert, Kolontárt, elérve Somlóvásárhelyt, Somlójenőt, Tüskevárt, Apácatornát és Kisberzsenyt. Ezerhektárnyi területet szennyezett el a lúgos, halálos zagyfolyam. A károk milliárdos nagyságrendűek, a mentesítés és a helyreállítás további milliárdokat emésztett fel.
A halottakat senki sem adja vissza, a tönkrement életeket is nehezen lehet egyenesbe hozni.
A heteken belül másodjára is megszülető elsőfokú ítélet azonban várhatósan ismét felmentő lesz. A vádlottak padjára ültetett tizenöt ember – valamennyien a Mal Zrt. különböző szintű vezetői, illetve munkatársai a vezérigazgatótól a napos gátőrig – az ügyész vádja szerint halált okozó gondatlan közveszélyokozás, gondatlanságból elkövetett környezet- és természetkárosítás, valamint a hulladékgazdálkodás rendjének megsértése miatt bűnös. A védők és a vádlottak bűncselekmény hiányában felmentést kértek.
Az első elsőfokú eljárásban el is fogadta a bíróság utóbbiak érvelését és felmentette őket. A megismételt eljárásban pedig perdöntő új bizonyíték nem került elő. Így bármi lesz is a január végére várható verdikt, fogadhatunk arra, hogy nem nyugtatja majd meg a közvéleményt ez az ítélet sem. Ellenkezőleg.
Pártállástól és érdekektől függetlenül nem véletlenül tartjuk egyre többen foghíjasnak a vádlottak padját. A történtek alaposabb vizsgálata során mellbevágó tény, hogy a Mal Zrt. maga sorolhatta ártalmatlan környezetvédelmi kategóriába a X-es zagytározóba eltárolt anyagot, és ezt az illetékes hatóság rezzenéstelen arccal tudomásul is vette. A tározóban azonban nagy mennyiségű nátronlúgot tároltak a vörösiszapréteg felett és a csapadékvízréteg alatt.
A Közép-dunántúli Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség felelőssége nyilvánvaló, már csak azért is, mert elfogadták a cég megalapozatlan katasztrófaelhárítási tervét is. Az engedélyezési folyamatba a felügyelőség elmulasztotta bevonni a területileg illetékes bányakapitányságot. Ajka jegyzője ugyan megtiltotta, hogy a lerakóba veszélyes hulladék kerüljön, de nem lépett fel az ellen, hogy a területen ténylegesen veszélyeshulladék-elhelyezés történik.
S habár a bányászati hulladék lerakásának engedélyezése 2008-tól a bányafelügyelet hatásköre, a területileg illetékes bányakapitányság nem ellenőrizte a lerakásra szolgáló építmény műszaki megfelelőségét, illetve nem kényszerítette ki az elérhető legjobb technológia alkalmazását a lerakást illetően (az úgynevezett száraztechnológiára történő átállást).
Tegyük még hozzá: egyetlen érintett hatóság sem foglalkozott érdemben a gátszakadás kockázatával. Szakértői anyagokban olvasható, a X-es zagytározót a 80-as években még úgy építették meg, hogy az észak felé bővíthető legyen, így átmenetinek szánták az északi gátat, aminek a sarkában szakadt ki aztán a tározó. Most abba a feltételezésbe ne menjünk bele, hogy valaki kirobbantotta a tározó sarkát.
A szakértői anyagok arról adnak számot, hogy a tározót egy patakra építették, hogy aztán a privatizáció után csúcsra járassák, és minden jel szerint túltöltsék azt. A tragédia előtti hetekben éppen a gátak magasítását végezte egy cég. Mindezt tetézték az üzemeltetők, hogy azt gondolták, a tragédia napjaiban folyamatosan ömlő esővíz, ami felgyülemlett a tározón kívüli csapadékvíz-elvezető rendszerben, a tározóból szivárgott ki, így átemelték azt a gátakon belülre, tovább növelve az építményre ható borzalmas nyomást.
Ugyanakkor a Mal Zrt. és a hatóságok egyáltalán nem monitorozták – folyamatosan nem figyelték – a gátrendszer nyilvánvaló mozgását, aminek műholdakról észlelhető gyorsulása előrevetíthette volna a tragédiát.
Szintén szakértői anyagokban olvasható, hogy a privatizációs szerződés megkötésekor nem vették figyelembe a vonatkozó hazai és nemzetközi környezetvédelmi és építési szabványok előírásait, és azok teljesítését a szakhatóságok teljeskörűen a későbbiekben sem kényszerítették ki.
Bánáti János, Bakonyi Zoltán vezérigazgató elsőrendű vádlott védője arról beszélt perbeszédében, hogy egy súlyos, bűnös mulasztásokkal terhelt tervezési és kivitelezési folyamat vezetett a gátszakadáshoz, mert tervezéskor nem vizsgálták meg a talaj összetételét és reagálását a gáttestre. Hangsúlyozta, hogy akkor még nem a Mal Zrt., hanem az állam tulajdonában volt a gyár.
A Mal tulajdonába 1997-ben került a vállalat, Bakonyi Zoltán pedig 2008-tól vezette. Kitért arra is, hogy a privatizációs szerződésben foglaltak szerint a X-es kazetta „örök életre szóló műtárgy”, amelynél más szabályra nem kell figyelni, mint amit a tervezéskor előírtak. A vád által emlegetett monitoringrendszer működtetése nem szerepelt az előírások között.
Ennél a pontnál máris a privatizáció sötét bugyraiba merülünk alá.
A Kolontár-jelentést idézem. A Magyar Alumíniumipari Tröszt 1991. december 31-ig százszázalékos állami tulajdonként alakult át Hungalu Részvénytársasággá, hogy aztán kilenc (!) különböző szerződés alapján, bonyolult céghálón keresztül kerüljön egyebek mellett Gyurcsány Ferenc érdekkörébe.
A Hungalu privatizációja előtt, 1995 májusában elnökké Bakonyi Árpádot nevezte ki, vezérigazgatónak pedig Szabó Pált, aki a szocialista kormányzatok időszakában a Magyar Posta és a MÁV vezetője, majd infrastrukturális miniszter volt. Vagyis olyan embereket ültettek a Hungalu élére, akik később, az eladás után a privatizált cégeknél tulajdonosi, cégvezetői, igazgatósági, illetve felügyelőbizottsági pozíciókban bukkantak fel. Bakonyi Árpád Tolnay Lajossal és Petrusz Bélával meghatározó tulajdonos volt a Mal Zrt.-ben.
De – így a Kolontár-jelentés – létezik egy másik, a magyar alumíniumipar fontosabb cégeiben a Horn-kormány időszakában tulajdont szerzett csoport is: ez Gyurcsány Ferenc későbbi miniszterelnökhöz, illetve az Altus Rt.-hez kapcsolódik. Az irányított privatizáció látszatát erősíti az is, hogy bár voltak külföldi érdeklődők is, a Hungalu-vagyon csupán egyetlen eleme került ténylegesen piaci áron külföldi vevő kezébe.
A Székesfehérvári Könnyűfémmű vállalatot az Alcoa hat és fél milliárd forintért szerezte meg, miközben a csomag másik kiemelkedő értékű vagyoneleméhez, a Mosonmagyaróvári Timföld és Műkorund Rt.-hez a Gyurcsány Ferenc tulajdonában álló Altus (a menedzsmenttel közösen) 705 millió forintért jutott hozzá… Mindegyik szerződés tartalmazott gazdasági, foglalkoztatási, tőkeemelési, fejlesztési és környezetvédelmi kötelezettségvállalásokat is.
Az első Orbán-kormány idején az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. felügyelőbizottsága megállapította: „A Hungalu értékesítése során a magyar államot jelentős mértékű veszteség érte, összesen 25 milliárd forintos nagyságrendben. A kár főként abból származott, hogy a cégeket áron alul adták el.”
A most zajló büntetőeljárásban vizsgálta-e bárki is, hogy a privatizáció során a szerződésben vállalt környezetvédelmi kötelezettségvállalásokat teljesítették-e? Erről ugyanis nincs információ…