Idén százötven éve, hogy megszületett a kiegyezésnek titulált kompromisszum a közvélekedést túlnyomóan képviselő Deák Ferenc és Andrássy Gyula gróf, illetve Ferenc József császár között. Az alkut a história, a szépirodalom és az utca embere azóta is vitatja, jóllehet az utólag boldog békeidőknek nevezett korszak a történelmi Magyarországgal együtt süllyedt el. Ám olyannyira meghatározónak bizonyult, hogy emlékezetünket azóta is foglalkoztatja.
A kérdés időről időre felizzik: érdemes volt a Habsburg-uralkodóházzal közösködni, netán jobb lett volna, ha az ellenállást választjuk? Az ország a Monarchia bukásakor megmaradhatott volna eredeti határai között, vagy a világháborús vereség mindenképp csonkítással jár? Tény, hogy a kalandor Thököly Imre, majd az Esze Tamás-féle hegyaljai felkelés óta létező kuruc–labanc ellentét az állásfoglalást ma is befolyásolja. Ami nem több és nem kevesebb, mint hogy szemléletünk történelmileg mélyen meghatározott. Árnyalt vagy sarkos nézeteinket nem teszi zárójelbe, hogy mennyit változott azóta a világ.
A kiegyezés gondolatát Széchenyi István egy jóval korábbi, kevéssé ismert mondata alapozta meg (szellemében legalábbis). A Magyar Tudományos Akadémia szervezésekor felvetődött, hogy annak titoknoka Kazinczy Ferenc legyen. Ám a leendő intézményt jelentős összeggel támogató József nádor figyelmeztette a grófot: a korábban várfogságra ítélt Kazinczy Bécsben nemkívánatos személy. Széchenyi bölcsen belenyugodott, mondván: ahogy lehet. A döntést Kazinczy is elfogadta, majd a történeti osztály rendes tagjává választották.
Ahogy az Akadémiának a polihisztor Bél Mátyással, a testőr-író Bessenyei Györggyel, Máriássy Istvánnal és Felsőbüki Nagy Pállal megvoltak a maga előzményei, a kiegyezés sem máról holnapra jött létre. Az Osztrák Birodalom és a Magyar Királyság politikai, jogi és gazdasági kapcsolatainak rendezése – mondhatni – közkívánatra vált időszerűvé. Ferenc József később azt mondta: „Az Osztrák–Magyar Monarchia kizárólag három ember tárgyalásai nyomán jött létre, vagyis Deák Ferenc, Andrássy Gyula és jómagam.” Talán így volt, mindenesetre az előkészítésben sokan vettek részt. Nem szólva a kényszerhelyzetről; a levert ’48-as forradalom és szabadságharc következményeiről, a Bach- és a Schmerling-féle önkényuralomról, majd a vesztes szárd–francia–osztrák és porosz–osztrák háborúról, amelyek a birodalmat pénzügyi csődbe sodorták.
A kiegyezés első lépése az 1860. évi októberi diploma volt, amelyben Ferenc József kilátásba helyezte a magyar országgyűlés visszaállítását. A törvényhozás Pozsonyban ült össze, önálló magyar kormány megalakításáról azonban (egyelőre) nem lehetett szó. A választásokat Deák Ferenc Felirati Pártja megnyerte, de az uralkodó februári pátensével visszatért a Schmerling-féle abszolutizmushoz. Bár a közjogi viszonyokon enyhített, a kiegyezést elnapolta. 1865. április 16-án látott napvilágot Deák Húsvéti cikke, amely elvezetett a Schmerling-kormány bukásához és a választás kiírásához. Majd jöttek Ausztria sorozatos vereségei, a pénzromlás és a birodalom eget verő államadóssága. A megállapodáshoz Deák Ferenc és Andrássy Gyula mellett szükség volt Ferdinand Beust külügyminiszterre is.
A bárónak sikerült a kabinetet meggyőznie, miszerint a magyarok együttműködése nélkül a birodalom fenntarthatatlan. Pár tucat vezéregyéniség, a Deák-párt, Ferenc József belátása és okos kompromisszumok kellettek ahhoz, hogy a kiegyezés létrejöjjön. Szívmelengető legenda, miszerint a „magyarbarát” Erzsébet királynő, ez a gyönyörű, excentrikus asszony a megállapodásban szerepet játszott. Bizonyára nem ellenezte, de nem is szorgalmazta azt. A kormányzáshoz nem értett, és ilyen kérdésekben Ferenc József sem hallgatott volna rá.
A magyar politikai osztály akkoriban is erősen széttagolódott. Voltak az ókonzervatív, abszolút udvarhű ’47-esek, a tárgyalóképes ’48-asok Deák Ferenccel és a lánglelkű ’49-esek Kossuth Lajossal. Utóbbiak teljes függetlenséget és az államforma köztársasággá alakítását vagy szabad királyválasztást követeltek, ami a kor nemzetközi viszonyai és a honi állapotok közepette illúzió volt. Újra felmerült históriánk ezeréves dilemmája, amely Szent Istvántól Bethlen Gáborig, a Mária Terézia királynőt közfelkiáltással támogató magyar nemességig, majd Széchenyi Istvánig egyvégtében foglalkoztatott hazafiakat és idegenszívűeket egyaránt. A realisták szerint más a lehetséges, más a kívánatos. A forradalmi lelkületűek szerint az elszántságon múlik minden. Az igazság feltehetően középütt van. Deák Ferenc, Andrássy Gyula és Ferdinand von Beust a tárgyalások során a falig elmentek, de képviselt közösségeik fejét betörni mégsem szándékoztak.
A kérdés ezek után: mit nyert Magyarország a kiegyezéssel? A ’48-as tizenkét pontból tízet sikerült megvalósítani, köztük az elengedhetetlen unió Erdéllyel óhaját. Csak az önálló nemzeti őrsereg és a nemzeti bank felállítására nem került sor. Magyarország félgyarmati státusa önálló királysággá változott. A közjogi aktust Ferenc József császár koronázása tetőzte be. A ’48-as szerepvállalása miatt távollétében halálra ítélt Andrássy Gyula gróf miniszterelnök kormányt alakított, ezzel létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia. A népesség szavazati joggal rendelkező nyolc százaléka, illetve a vármegyei nemesség egy része eleinte ellenállt, végül 1869-ben a Deák-párt abszolút győzelmet aratott. Ettől kezdve a dualista berendezkedésnek az 1905–1906-os belpolitikai válságig nem akadt számottevő ellenfele.
A kiegyezés hozadéka politikai és gazdasági téren egyaránt óriási. Megszűnt a cenzúra, felelős minisztériumok jöttek létre, ülésezett az országgyűlés, újra bevezették a közteherviselést és a felekezeti egyenlőséget, némi korlátozással megszerveződött a magyar honvédség, a politikai emigránsok hazatérhettek és közéleti szerepet vállalhattak. Magyarországhoz csatolták Erdélyt, a Partiumot és a horvát tengermelléket (Fiumét). Felállították a közös külügy-, pénzügy- és hadügyminisztériumot, majd döntés született a gazdasági együttműködés tízévenkénti megújításáról. Időközönként a Monarchia nemzeti jövedelmének több mint hetven százalékát fordították Magyarországra.
A kiegyezést követő évtizedekben fejlődött Budapest világvárossá, akkor jött létre a magyar nehézipar, kiépült a sugaras és körvasúti rendszer, számtalan ma is használt középület, egyetemek és tudományos intézmények tucatjai, népiskolák és ipariskolák létesültek, virágzott a kultúra, ezen belül a könyv- és lapkiadás. Végül Eötvös József báró kultuszminiszter törvénye a nemzetiségeknek szabad nyelvhasználatot, oktatást és kulturális autonómiát biztosított. Csak az uralkodó előjogai mutatták, hogy alkotmányos monarchiáról van szó. A király feloszlathatta az országgyűlést, szentesíthette a törvényjavaslatokat, kinevezhette, vagy meneszthette a minisztertanács tagjait. Legfőbb hadúrként ő rendelkezett a hadüzenet jogával. Összegezve: az Osztrák–Magyar Monarchia európai értelemben is szabadelvű volt.
Az akkoriban divatos emlékpoharak egyik oldalát Ferenc József, a másikat Kossuth Lajos arcképével díszítették. A paraszti tisztaszobák falain egymás mellett függött a király és Kossuth portréja. Mondhatni, az uralkodó népszerűsége vetekedett a ’48-as forradalom és szabadságharc hőseiével.
Áder János köztársasági elnök újévi köszöntőjében nem véletlenül méltatta a kiegyezést mint gyarapodásunk jeles korszakát. Szavaiból kitűnt, hogy az ország a százötven évvel ezelőtt történtekhez hasonló, nagyívű fejlődés előtt áll.
Úgy legyen.
A szerző író