A brexit elgondolkodtatta az európai politikusokat. Jobb későn, mint soha. A római szerződés hatvanadik évfordulója közeledtével az Európai Unió jövőjéről szóló határozatokat hoztak néhány napja az Európai Parlamentben. Milyen következtetésekre jutottak? A nem túl nagy többséggel meghozott ajánlások így fogalmaznak: „Vissza kell térni az Európa alapító atyái szellemiségéhez.” Bocsánat: pontosan mihez is? Ez ugyanis korántsem egyértelmű.
Az európai integráció kezdetektől fogva hordozott egy kettősséget: a nemzetállamok Európája, illetve a föderatív Európa koncepcióját. Való igaz, hogy az alapító atyák, Robert Schuman és Konrad Adenauer szorgalmazták bizonyos közös döntésekre jogosult szervezetek felállítását, mi több, már 1952-ben javasolták az Európai Védelmi Közösség megszervezését is. Akkor ez a franciák ellenállásán megbukott, akik féltek a német újra-felfegyverkezéstől, egy ütőképes német hadsereg felállításától. Ezért döntöttek az európai föderalisták, így Jean Monnet is amellett, hogy előbb a gazdasági együttműködés közös intézményeit hozzák létre, s majd csak ezt követheti a szorosabb európai katonai együttműködés.
Utóbbi végül is a NATO részeként valósult meg, természetesen alapvetően amerikai vezetés alatt. Az Európai Szén- és Acélközösség, vagy más néven Montánunió azonban létrejött. S mivel a hadviseléshez szén és acél kell, ezzel bizonyos értelemben az európai béke anyagi alapjai is megteremtődtek. Hiszen a készletek felhasználása fölötti közös döntés megakadályozhatta, hogy valamelyik fél fegyverkezési előnyt szerezhessen. Viszonylag hosszú békés időszak köszöntött a XX. század végén Nyugat-Európára, sőt Európára magára is. Eltekintve természetesen a hidegháború fenyegetésétől, amit a Szovjetunió és a Varsói Szerződés jelentett. Azt, hogy az oroszok nem kukoricáznak, 1956 világosan bizonyította. S bár inkább demonstratív jelleggel, de a prágai tavasznak véget vető bevonulás is mutatta elszántságukat. A világpolitikában a kubai válság vitte a harmadik világháború küszöbére az egymásnak feszülő erőket. Csak nagy sokára enyhített az úgynevezett helsinki folyamat a hetvenes években a világ elpusztítására alkalmas atomfegyver-arzenálok leépítésével a feszültségeken. Ezen idő alatt a NATO jelentette a biztonsági garanciát. Most az EU elgondolkodik végre azon, hogy szükség van egy európai véderőre. Legfőbb ideje, mert Donald Trump is erre ösztökéli.
Erőre kaptak a föderalisták. Közös, nagyobb költségvetést szeretnének, államszerűbben működő brüsszeli központot. Vitathatatlan, hogy az alapító atyák gondolatvilágában is benne volt ez. Csakhogy egy árva hangot nem idéznek a határozatok az alapító atyák még fontosabb gondolatköréből. Amit Robert Schuman, a nagy francia államférfi így fogalmazott meg: Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz. Schuman, akinek a fejére a nácik vérdíjat tűztek ki. Konrad Adenauer, a németek kancellárja koncentrációs táborba került antifasiszta nézeteiért Hitler alatt, s aki az ökumené alapján állva, a második világháború után erős kereszténydemokrata pártot hozott létre. Alcide de Gasperi az olasz kereszténydemokrácia vezetője volt, s éveket húzott le fasiszta börtönökben Olaszországban a 30-as években. Bizony, ezek az államférfiak olyan egységesülő Európában gondolkodtak, amely keresztény alapokon áll. Még az egyébként liberálisan gondolkodó, remek közgazdász Jean Monnet is egyházi szertartással vette el – polgárilag korábban már olasz férjétől külföldön elvált – feleségét, a férj halálát követően.
A keresztény gazdasági-társadalmi tanításnak pedig a szolidaritás és a szubszidiaritás az alapja. Bizonyára forognak Európa atyái a sírjukban, ha az európai alapokmányban a keresztény gyökerek megtagadását látják. Nem biztos, hogy egyértelműen úgy éreznék, hogy a most meghozott határozatok az általuk képviselt szellemiséghez való visszatérést jelentik.
Azzal, hogy Európának meg kell magát védenie, például az illegális bevándorlástól, egyet kell értenünk. Hogy ütőképes haderőre szükség van, az is világos. Elég szomorú volt a balkáni háború idején, hogy csak NATO-segítséggel lehetett a konfliktusnak véget vetni. Európa tehetetlenkedett. Hogy az EU országainak, az euróövezet tagjainak szolidárisnak kell lenniük egymással, az is igaz. De bocsánat, a szolidaritás nem ott kezdődik, hogy Szlovákiának mint euróövezeti tagországnak kell kisegítenie (amit egyébként nem is tett meg) a nála magasabb életszínvonalon élő görögöket!
Talán ott kell a szolidaritásnak kezdődnie, hogy Európa nyugati fele nem tekinti „a piac” döntésének az alacsonyabb keleti béreket, s mondjuk ki kereken, nem él ezzel vissza. Hiszen a nyugati szövetségesek áldozták fel Jaltában a keleti érdekszféra javára a Lajtán inneni vidéket. Míg ők szépen fejlődhettek, mi a kommunista gazdálkodás eredményeként, béreinkben, termelékenységünkben jócskán lemaradtunk. Ezt fel kell hozni európai szintre. A szolidaritás nem jelentheti azt, hogy a sánta versenyezzen az olimpikonokkal, s ezt az olimpikonok rendben lévőnek tartsák. Különösen, ha szegény versenytársuk részben értük, miattuk sántult le. Jó lenne Brüsszelben egyszer ezen is elgondolkodni. Sőt, minden nyugat-európai társadalomban.
A szerző professor emerita