Az 1949-ben megalkotott sztálinista alkotmány azt a bolsevista–kommunista emberideált emelte példaképpé, amely valójában soha nem létezett a világon. Helyette a Marxok, Leninek, Sztálinok száz éven át tartó rémuralmukkal mutattak példát, amely tengernyi szenvedést, megalázást, meghurcoltatást eredményezett több száz millió embertársunknak.
Magyarországon ehhez az istentelen vörös diktatúrához tartozott a „dicsőséges” 1919-es 133 nap, majd 1945–1990-ig a magyar népi, majd szocialista demokratikusnak becézett korszak is a maga összeszámolhatatlan, több százezres, milliós áldozatával. A séma, a kotta, amely szerint eljártak és játszottak, egységes volt és megbonthatatlan, a nagy és dicsőséges Szovjetunió által vezérelve.
A nagyságos egységet szocialistáink pártcsinovnyikjai elpocakosodva ma is énekelgetik pártgyűléseiken, miközben rezgő inakkal szomorkodnak az éhes proletárok miatt. Talán még ma is elhiszik, hogy nemzetközivé lesz holnapra (az egész) világ. Abban kétségtelenül száz százalékig igazuk volt és van, hogy ez a harc lett volna a végső, mert abba belepusztult volna az emberiség.
Nos, Isten segítségével, a vég kezdeteként, a XX. század utolsó évtizedében a nagyból hirtelen darabokra, utódállamokra szakadtak a szovjet és a többi csatlós uniók. A kommunista embereszmény helyett élre tört a liberális demokrácia. A II. világháborúban súlyos sebeket kapott európai népek és államok nyugati felét a nemzetköziként megmaradt, sőt ma is szilárdnak tűnő pénztőke a Marshall-segéllyel életre, sőt jólétre injekciózta.
A nyugati világban a nagy háborúk után is maradt egyébként még annyi tehetség és józanság, hogy a Marshall-segély mellett magukon is igyekeztek segíteni: társultak, szövetkeztek egymással. Keresztény alapokon létrehozták a gazdasági uniójukat, a mai Európai Unió elődjét. Ám az álságos, bülbül szavú liberális erők – mint szú a fát – csendben, alattomosan, fokról fokra megkezdték a keresztény alapok rágását.
Nos, ez ellen lépett fel Európában elsőként Orbán Viktor. Lett is belőle világraszóló jajveszékelés. A mindig háttérben lapuló nemzetközi pénzoligarchia nem akárkikből áll: kerestek és találtak maguknak egy köreinkben közutálatnak örvendő gyűrött arcot, Dzsordzsi bácsit, s az ő vezényletével megindultak Európa, az európai kultúra és a népek eltiprására a megélhetési migránshadak.
Egyébként ezt a Dzsordzsi bácsit, akit soha, sehol, senki semmiféle európai, pláne az egész világra szólóan köztisztségre meg nem választott, az EU legfőbb vezetői úgy fogadják és hajbókolják körül, mintha tényleg nemzetközivé lett volna a világ, és ő lenne annak az elnöke. Nagy machinátorként (amúgy üzletembernek adja el magát) tudja, ismeri a nemzetrontás leghatékonyabb módszereit. Jól fizetett álcivil szervezetei, a legtehetségesebb bajkeverői, bértollnokai itt jajveszékelnek közöttünk minden ellen, ami nemzeti és magyar. Kétségbeesett akarnoksággal igyekeznek a valóságot valótlanságnak láttatni és fordítva.
Gonoszságaikkal, akciózásaikkal minden ízében igyekeznek fékezni, gáncsolni a nemzeti rekonstrukciót. Azért kétségbeesettek, mert ők már jobban látják, mint az országlakosok egy jelentékeny része: már lelőhetetlenné vált a felszálló pályán mosolygó aranymadár, az emelkedő, gyarapodó, gazdagodó, nemzeti önazonosságát, önismeretét fokozatosan visszanyerő Magyarország.
Liberálisok, tudják-e, mekkorát durrantottak a semmibe, amikor aljas eszköztáraikból lövöldöztek a liberalizmusuktól megtisztított alaptörvényre? Annak ugyanis a legfontosabb alapjogot rögzítő mondata messze felülmúlja az 1949-es és a posztkommunista 1989-es alkotmányokat, azok emberi méltóságról gagyogó szakaszait. Nagy tömörséggel és röviden így szól: „Valljuk, hogy az emberi lét alapja az emberi méltóság.”
Ezen rágódjanak, ne Dzsordzsi bácsi emlőjén…
A szerző falu- és gazdapolitikus