2015-től a menekültválság több európai politikus és kormány pályáját törte ketté, és olyan drámai változásokhoz vezetett, amilyeneknek Ausztriában és legutóbb Olaszországban lehettünk tanúi. Csaknem három évvel Angela Merkel Willkommenskultur-politikája után a jobbratolódás jelei megnövekedtek az európai menekültpolitikában.
Az uniós menekültpolitikában egy minimális konszenzus körvonalai ugyan jól felismerhetők – többek között az EU külső határai védelmének az elsőbbsége, befogadótáborok az EU-n kívül, a Frontex mandátumának kiterjesztése stb. –, ám ezzel együtt a tagállamok két, egymással szemben álló csoportja jól elkülöníthető. Az egyik csoport – közöttük Görög-, Olasz- és Spanyolország – elutasítja a regisztrációs kötelezettségeknek az első „belépőországra” vonatkozó dublini elvét, mivel ez a gyakorlat nekik elviselhetetlen terheket jelent, ám egyidejűleg támogatják a terheiken könnyítő szankcionált kvótarendszer bevezetését.
Az új olasz kormányfő azt követeli, hogy az Itáliába érkezett menedékkérőket Európa valamennyi országa között automatikusan osszák el. Egy másik csoport tagjai – Németország, Franciaország, Ausztria és az északi államok – arról beszélnek, hogy a másodlagos migráció az érvényes európai menedékszabályokat fenyegeti, és kiállnak a dublini szabályok, valamint a schengeni térség fennmaradása mellett.
A menekültválság hatásaként Németországot is elérte a kormányválság, amely az állam stabilitását is veszélyeztető folyamattá vált, annak ellenére, hogy a gazdaság teljesítménye kiváló, s a merkeli menekültpolitika a folyamatos kiigazítások és szigorítások útjára lépett. Németországban nem annyira az úgynevezett elsődleges, mint inkább a másodlagos menekültek jelentik az igazi problémát, akiket egy másik uniós országban már nyilvántartásba vettek vagy regisztráció nélkül érkeztek Németországba, és egy részüket onnan kell kiutasítani.
Horst Seehofer, a kormányzó nagykoalíció belügyminisztere, korábbi bajor miniszterelnök és CSU-pártelnök azt az álláspontot képviseli, hogy azokat a menekülteket, akiket már egy másik uniós országban regisztráltak és ujjlenyomatukat is nyilvántartásba vették, már a határnál közvetlenül vissza kell utasítani. Így nincs szükség arra, hogy a német tartományok között szétosszák őket.
Ezzel vissza lehet térni a Merkel 2015. szeptember 15-i döntése előtti európai (dublini) szabályokhoz s a határok védelmét és ellenőrzését jelentő német jogrendhez, amelynek megsértése Európa és a német társadalom megosztottságához vezetett. Seehofer szerint a menedékpolitika átfogó reformját célzó mesterterve éppen az európai és német jogrend helyreállítását célozza. Annak azonban utolsó, a nemzeti intézkedésekre vonatkozó 63. pontjával Merkel nem ért egyet, ezért a belügyminiszterének nem volt más választása, mint lemondani arról a sajtókonferenciáról, amelyen reformtervét ismertette volna.
Merkel arra hívta fel a figyelmet, hogy Seehofer „nemzeti különútja” azokat az uniós országokat lehetetlenítené el, amelyek a leginkább ki vannak téve az illegális menekültek beáramlásának, és ez egyfajta dominóhatást előidézve a többi uniós országban is a határellenőrzés bevezetéséhez és a kölcsönös visszautasítás gyakorlatához vezetne.
Merkel kijelentette, hogy amennyiben Seehofer belügyminiszteri rendelkezésének formájában a hiányzó európai megoldásra hivatkozva mégis utasítaná a szövetségi rendőrséget, hogy adott esetben a nemzeti intézkedésekhez folyamodjon, akkor élne a kormányzati politika irányelvét meghatározó alkotmányos jogával, ami végső soron a belügyminiszter felmentésével járna.
Az „európai megoldás” jegyében Merkel az érintett menekülteket kétoldalú visszafogadási egyezmények keretében juttatná vissza azokba az országokba, ahol nyilvántartásba vették őket, s ezzel egy koalíciós konfliktust a többi uniós országtól tett függővé. Az uniós országok között az ilyen európai megoldás értelmében csupán egyetlen egyezmény létezik, még a migrációs válság előtti időszakból, Franciaország és Olaszország között. A vonatkozó tapasztalatok nem biztatóak.
Seehofer meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a merkeli elképzelésekről, jelezve, hogy ami 2015 ősze óta nem sikerült, miképp valósulhatna meg a CSU által ultimátumszerűen adott hátralévő két hét alatt, az unió június 28–29-i csúcsértekezletén.
Seehofer fellépésében nagy nyomatékot adott annak a törekvésének, hogy a menekültpolitika reformjára irányuló mestertervével vissza akarja állítani a Merkel 2015. szeptember 15-i döntése előtti jogállami helyzetet. Merkel akkori döntése ugyanis minden volt, de nem európai megoldás. Telefonon ugyan beszélt az osztrák kancellárral és a magyar miniszterelnökkel, de nem tájékoztatta Franciaországot és más szövetségeit, mi több, testvérpártját, a CSU-t sem.
A mesterterv valójában a 2018. október 14-i bajor tartományi választások perspektívájában nem csupán a sérültnek tartott jogállami rendszerre, hanem a CSU hitelességének javítására is irányul, mivel minden Merkelt érintő kritika ellenére a CSU miniszterei a nagykoalícióban 12 éve maguk is felelősséget vállalnak a CDU-politikájáért. Seehofer még a megelőző parlamenti ciklusban két egykori alkotmánybírót, Udo di Fabiót és Hans-Jürgen Papiert arra kérte fel, hogy vizsgálják meg a nyitott határokról szóló merkeli döntés jogszerűségét.
A két alkotmánybíró arra a következtetésre jutott, hogy Merkel az európai és a német jogot egyaránt megsértette, és a humanitárius katasztrófa egyszerisége ellenére ezt az állapotot folyamatossá tette, következésképp Merkel menekültpolitikája a folyamatos jogsértésén alapul.
Ezzel szemben az Európai Bíróság 2017. júniusi ítéletében Merkel lépését a humanitárius katasztrófahelyzetben jogszerűnek minősítette. Seehofer azzal fenyegetett, hogy a szakértői vélemény alapján keresetet nyújt be az alkotmánybíróságon, ám a közelgető parlamenti választások miatt meghátrált, és végül a kancellár mögött sorakozott fel.
Nem így a CSU legnagyobb kihívója, az Alternatíva Németországnak (AfD), amely 2018 áprilisában nem habozott keresetet beadni az alkotmánybíróságon azzal az indokkal, hogy Merkel a határok megnyitásáról szóló döntésében figyelmen kívül hagyta a Bundestag közreműködési jogát, azaz megkerülte a parlamentet.
A CDU és a CSU közötti konfliktus esetében aligha hagyható figyelmen kívül a belpolitikai erőviszonyok változása. A CSU az abszolút többség birtokában egyedül kormányzott Bajorországban. Most a kilátások szerényebbek. A jelenlegi közvélemény-kutatások Bajorországban a CSU-t 40, míg az AfD-ét 12 százalék körül mérik.
Előre hozott országos parlamenti választások esetében sem lenne ok az optimizmusra, mivel a jelenleg kormányzó berlini nagykoalíció elveszítette többségét. 2018. június végén a Jamaika-koalíció 2017. évi kudarca óta a SPON-Wahltrend azt jelezte, hogy a CDU/CSU támogatottsága először süllyedt 30 százalék alá. Az SPD 17,7 százalékkal messze került a parlamenti választásokon szerzett 20,5 százalékos negatív rekordjától is, és csupán kevesebb mint két százalék választja el az AfD 16,1 százalékos eredményétől.
Már eddig is sok jel mutatott arra, hogy a két párt közötti értékrend és értékválasztás távolodóban van egymástól. Sokak szerint Merkel a CDU-t a szociáldemokraták és a Zöldek irányában tette nyitottá, és a CDU-t egy balközép párttá változtatta. Ilyen módon – így a következtetés – a CSU lehetne a valódi konzervatív alternatíva, feltéve, ha országos párttá válna.
Az uniós csúcs hetében a két párt közötti sorsközösség hangsúlyozása erősödött, anélkül azonban, hogy a menekültpolitika kérdésében valódi közeledés jött volna létre. Horst Seehofer arról beszélt, hogy nemzeti keretekben történő intézkedésekre mindaddig szükség lesz, amíg európai megoldás nem születik. A CSU számára az a kérdés, hogy választási kilátásait miképp tudja optimalizálni: a változatlanul folytatódó vita útján egy Angela Merkel nélküli CDU irányában, vagy a korábbi együttműködés útján.
A szerző egyetemi tanár