Sokáig azt vetették az ellenzék szemére, hogy kormányképtelen. Jelentjük: immár időszerűtlenné vált ez a kritika, hiszen túltettek még saját eddigi tehetetlenkedéseiken is. Az október 23. körüli és azutáni szereplésükkel bizonyították, hogy nemcsak kormány-, de ellenzékképtelenek is. Bizonyítottan alkalmatlanok mindenfajta komolyan vehető, számottevő politikai pozícióra. Azt a korlátoltságot mesélték be maguknak, hogy a vörös riasztású időjárásjelentés a felelős a tüntetés elmaradásáért, aminek kiadására a miniszterelnök adott utasítást.
Valóban? Ezen logika alapján a Fidesz tízezres megemlékezését is azonnal le kellett volna fújni, de ebbe már nem képesek belegondolni. Pár éve még az volt az ellenzékkel kapcsolatban a jogos meglátás, hogy a nemzeti ünnepeken nem ünnepelnek, hanem mindenképpen tüntetni akarnak. Mára ez az észrevétel is meghaladottá vált.
Ha a politikai komédia műfaji kategória volna, maximálisan teljesítették a kritériumait azzal a burleszkkel, kabaréműsorral, amit sikerült előadniuk a tüntetés csigaintenzitású előkészületei, majd lemondása kapcsán.
Először indult az egész a nagyívű tervekkel, amelyek összellenzéki dübörgő demonstrációról szóltak. Aztán ahogy telt-múlt az idő, peregtek a napok, egyre többen léceltek le a grandiózus projekt mellől. A végén már alig maradtak páran a forradalmi, kormánykergető hevülettel. Mígnem a Gulyás Márton nevű anarchista szappanoperett-bonviván bejelentette, hogy a várható csúnya időre való tekintettel a forradalom elmarad.
Szem nem maradhatott szárazon a nevetéstől, amint azt ecsetelte egy külön erre a célra összehívott – zárt téri, biztonságos légterű – sajtótájékoztatón, hogy a prognosztizált zord idő miatt, vegytisztán humánus megfontolásból nem akarják kitenni a már most egymás sarkát letapodó, tolongó tömegeket a szél és zivatar okozta veszélyeknek a Kossuth téren. Nagyjából minden korosztály 9-től 99 évig tisztában volt vele: valójában még azt sem tudták volna garantálni, hogy legalább a teremben ücsörgő aktivisták és közvetlen hozzátartozóik megjelenjenek a gigarendezvényen.
Képzeljük el, mi történt volna, ha 1848-ban Petőfi Sándor és a márciusi ifjak lemondják a forradalmat a mostoha időjárás miatt? De ha már belejöttünk a múltidézésbe, abba is érdemes belegondolni, mi lett volna, ha a Gyurcsány Ferenc vezette kormány és a Gergényi Péter parancsnokolta kardlapozó, fejre célozva lövöldöző rendőrség idején szottyant volna kedvük az embernek a duplán körbekordonozott Kossuth téren tüntetgetni.
Gyengébb idegzetűek inkább ne is próbálkozzanak efféle gondolatkísérletekkel, oly brutálisan abszurd még a felvetés is. Igaz persze, hogy akkor, a demokrácia és európaiság virágzása idején az ilyen Gulyás Márton-féle figurák dehogyis akartak tüntetni. Inkább eszmei-morális segítséget adtak a reakciós csőcselék véres szétveréséhez.
Igaz, Gulyás Márton legalább nem gyalázta az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékét, mint az MSZP európai parlamenti képviselője és párttársai, akik hallgatásukkal legitimálják, védik Szanyi Tibor rákosista coming outját. Dehogyis akarják ők kirúgni a pártból ezt a diktatúranosztalgiás kommunista provokátort, aki október 23-át csupán idézőjelbe téve nevezi ünnepnek.
Úgy somolyognak huncutul, mintha Szanyi pusztán valami kópés csínyt követett volna el. Molnár Gyula pártelnök úgy makog, sumákol összevissza, ha képviselőjük szégyenteljes megnyilatkozásáról tudakolják a véleményét, hogy rossz nézni. Deklarálja: nem akar foglalkozni az üggyel, még fegyelmit sem kezdeményez. Nem nyilatkozott a botrányról más sem az MSZP-ben. Létezik, hogy nem fogják fel, milyen rombolást okoz a maradék, mogyorónyi renoméjukban Szanyi gyűlölködő, önleleplező kirohanása? Úgy tűnik, ezt nem érzékeli sem a tutyimutyi pártelnök, sem a többi észkombájn.
Kunhalmi Ágnesnek is lett volna módja kicsit helyrerántani pártja becsületét, amikor Nagy Imre egykori lakóházánál beszélt. Ő ehelyett feltette a szokásos kormánygyűlöleti lemezt, holott éppen a mártír miniszterelnök hajdani otthona jó terep lett volna az őszinteségi rohamot kapó Szanyi elítélésére. De az MSZP budapesti elnöke inkább vészterhes időkről fröcsögött, és képes volt éppen Nagy Imre kormányzati eltüntetését, sztálini diktatúrát fantáziálni. Miközben párttársa a forradalmárokért a halált vállaló, a hóhér Kádár kezéből a kegyelmet elutasító kormányfő emlékét is meggyalázta, sárba tiporta. Kunhalmi továbbá azt mondta: a magyar nép akkor fog kitörni a béklyóból, és akkor fog egy igazán nagyot előrelépni, ha a történelme során végre nemcsak a külső elnyomó hatalmakkal, hanem a belső elnyomókkal és harácsolásukkal szemben is felemeli a szavát.
Ebből a kusza szövegből kiderül: a párt oktatási szakértője nem tudja, hogy ’56-ban nem csupán a külső, szovjet hatalommal, hanem a kollaboráns kommunista állampárttal szemben is fellépett a nép. Másrészt azt is illusztrálta a beszéd, miért annyira internacionalista, saját nemzete ellen forduló mindig a magyarországi baloldal. A hazai baloldal ugyanis mindig belül keresi az ellenséget, és sohasem kívül. Ezzel akarták kiszolgálni a nagy Szovjetuniót, a nemzetközi munkásmozgalmat, a kommunista internacionálét – régen.
És ugyanezzel akarják kiszolgálni ugyanúgy az úgymond magyar nacionalizmust ostorozó újabb uniót, az európainak hívottat, a nemzetközi tőkésmozgalmat, a neoliberális internacionálét – ma. Tekintettel arra, hogy pechjükre a magyar választásokat itthon tartják, és nem külföldön, sem tiszta, sem tisztátalan eszközökkel nem tudnak választást nyerni.
Mivel még ellenzéknek is menthetetlenül alkalmatlanok.