Képzeljük el az elképzeltethetetlent. Valamilyen csoda folytán őszinteségi rohamot kapnának az ellenzéki pártok. Megszólalna bennük a lelkiismeret hangja, amelyet már régen nem hallottak meg, vagy ha igen, Unicummal és whiskyvel megpróbálták elfojtani.
Ha nem is a nyilvánosság előtt, de ki-ki saját magában vehetné a fáradságot és belenézhetne a tükörbe, majd bevallhatná: „Tulajdonképpen Orbán Viktor gyűlöletén és a hatalom megszerzésének vágyán kívül semmi más nem tart össze bennünket az ellenzéki oldalon. Ezért halad olyan nyögvenyelősen az egyezkedés, ezért nem sikerül tető alá hozni az összefogást.”
Be kellene vallaniuk maguknak, hogy már feladták azokat az elveket, amelyek mentén az ellenzéki pártok a korábbi években meghatározták magukat. Ezzel nem tettek mást, mint felköptek a magasba és aláálltak. Olyan köpönyegforgatásba kezdtek, amely semmi másra nem jó, csak arra, hogy a választók szemében elveszítsék a maradék hitelüket is.
Nyilván ha őszinték lennének és felelősen gondolkodnának, és ha csak hangyányit is fontosnak tartanák annak az országnak a sorsát, amelyben élnek, nem engedhetnék meg maguknak, hogy ha valamilyen úton-módon mégis legyőznék a jelenlegi kormányt, káosz legyen hazánkban.
Mert ha sikerülne is úgy-ahogy összetoldozni-foldozni a pártjaik elképzeléseit, abból kormányzóképes erő nem állhatna fel. Az történne, amit Gyurcsány Ferenc elkottyantott: jönne a káosz. Felerősödne a marakodás, egymást támadnák hátba a posztok megszerzéséért, Gyurcsány pedig azon pörgetné az agyát, hogy milyen számítás alapján kerülhetne újra a miniszterelnöki székbe.
Mielőtt azonban matekozásba kezdene, legalább a prímszámokról szóló iskolai leckét vegye át újra. Úgy hátha könnyebben jön rá arra, hogy tisztességes eszközökkel nem juthat újra az ország élére.
Ha megnézzük, hogy mi a célja a politikának, akkor annak több értelmezését is megtaláljuk, egyet emelnék ki. Azt, amely szerint a politika célja a társadalom működésével kapcsolatos legkedvezőbb szabályozás létrehozása, működtetése, ami biztosítja az emberek jólétét. Ha mindezt egybevetjük, akkor az ellenzéki pártok létrehozhatnának egy kerekasztalt, ahol őszintén be kellene vallaniuk egymásnak: egyenként erre képtelenek vagyunk, együtt pedig végképp.
Az MSZP és a DK politikusai bár külön pártban politizálnak, mégis egy tőről fakadnak. Az elmúlt években azonban olyan mértékben lejáratták magukat, hogy képtelenek megszólítani a választók többségét.
A Jobbik pedig úgy próbálta áttörni az üvegplafont, hogy elnökük eladta a pártja lelkét, és a radikalizmusból elindultak a néppártosodás irányába, de ennek hitelessége erősen kérdéses. A kisebb alakulatokról külön nem érdemes szót ejteni, hiszen a közvélemény-kutatások szerint az is kérdéses, hogy önmagukban bejutnának-e a parlamentbe.
„Nem vagyunk készen az ország irányítására, legfeljebb az ellenzéki szerep további betöltésére” – ennek beismerése lenne a felelős ellenzéki magatartás, és ezt kívánná az ország érdeke is.
Ehhez azonban hiányzik belőlük a minimális alázat, ráadásul az sem biztos, hogy reálisan látják magukat a politikai mezőben. Őszinteséget ne várjunk tőlük, ezért jobb, ha összetesszük a kezünket és azért imádkozunk, hogy az Isten mentsen meg tőlük!