A balliberálisok válsága olyan, mint a saját farkába harapó kígyó: a régi szereplők képtelenek a változásra, az úgynevezett újak pedig alkalmatlanok arra, hogy változást hozzanak. A baloldal képtelen túllépni egyre hangosabb frusztrációján, amelyet tényszerűen az okoz, hogy évről évre, napról napra buknak meg a képzelt valóságról alkotott hamis és gyenge illúzióik. Unalom és kimerültség – mindent felemészt a megújulásra való képtelenség.
Az elmúlt néhány esztendőben számos felvonást láthattunk a balliberális ellenzék válságtörténetéből. A magyar politikával hivatásszerűen foglalkozók persze nagy örömmel szintetizálják a politikaformálásban, elemzéseikben vagy épp könyveikben az érdekfeszítőnek tűnő eseményeket. Ugyanakkor teljesen érthető, hogy a hétköznapi valóságban élő magyar embereket aligha érdekli már a balliberális őskáosz egy-egy újabb fejezete.
Hogy aktuálisak legyünk: a „miértek” egyik legjobb szemléltető példája az évértékelések összevetése. A kormányfő pénteki országértékelését több ellenzéki politikus hasonló műfajú beszéde előzte meg, illetve követte. Mondott már idén ilyen beszédet Vona Gábor, Gyurcsány Ferenc, legutóbb pedig az LMP két társelnöke (megértjük, ha ez utóbbiról viszonylag kevesen hallottak eddig). Ha kontrasztot vonunk a miniszterelnöki beszéd és az ellenzéki felszólalások között, elsősorban azt mondhatjuk: egy sikeres, dinamikus, energikus, stratégiai keretek között gondolkodó kormányfő áll szemben az unalmas, ötletszerűen kapkodó, szellemileg egyre jobban kimerülő ellenzéki vezetőkkel. Mindez pusztán tehát az évértékelők alapján teljesen jó helyzetképet ad a kormánypártok és az ellenzék teljesítménye egészének leírásáról is.
Persze mondhatnánk: nem is csoda, hogy nincs energiája az ellenzéknek, hiszen lénye-gében minden kudarcos igyekezetükkel alátámasztják megújulásra való képtelenségüket. A választás előtt bő egy esztendővel lényegében ismét azt a helyzetet tapasztaljuk, mint 2014 előtt: az ellenzék kimerült, belső vitáktól hangos, ezért unalmas, és így a szélesebb választói rétegek számára eleve alkalmatlannak tűnik a kormányzásra. Mindez persze nem valamiféle elfogult kormánypárti rámondásos varázslat. Talán ők is közelebb kerülnének végre évtizedes válságuk feloldásához, ha belátnák e krízis végeláthatatlan voltát.
A régi játékosok (az MSZP és a DK törzskara) nagyjából ugyanazt a koreográfiát vívják egymás között végtelenített verzióban, néha egy-két csavarral megspékelve (Gyurcsány puccsról szóló víziója ilyen színesítő történet például). Az „újnak” mondott (sokszor legkevésbé sem új) szereplőkről pedig hamar kiderül, hogy alkalmatlanok (az Együtt és a Párbeszéd politikusai), komolytalanok (ifjú szocialisták), vagy épp csak egy újabb nemzedéke a posztkommunistákkal lepaktáló, most pedig nem egy esetben a Jobbikba szerelmesedett, szavakban ugyebár legantikommunistább ex-SZDSZ-es kádereknek (Momentum Mozgalom).
Maradva a miniszterelnöki évértékelő nyújtotta értelmezési keretnél: finoman szólva is van azért egy diszkrét bája annak, amikor a balliberálisok a kormányfő valóságérzékelését kérik számon. Akár a gazdasági sikereket, a társadalompolitika eredményességét vagy épp a nemzetközi környezet és folyamatok helyes értelmezését nézzük ugyanis, a tényleges valóság a kormánypolitikát igazolja. Az más kérdés, hogy a balliberális gondolkodás szerint az a valóság és a mindenki számára kötelezően követendő gondolkodási keret, ami a sajátjuk – minden ami ettől eltér, szélsőséges és valóságon túli, tudománytalan. A tudományos liberalizmus (de nyugodtan beszélhetünk liberálfasizmusról is) képtelen túllépni egyre hangosabb frusztrációján. A magyar helyzet nemcsak a 2010 óta tartó kormányzás irányait tekintve, hanem a balliberálisok mentális állapota terén is megelőzte a világtrendet, vagy pontosabban a magyar modell ilyen értelemben a komplex világtrend első láncszemének tűnik. A hazai balliberálisok belső frusztrációja ugyanis 2006-tól volt egyre nyomasztóbb, majd rá tíz évvel, 2016-ban kicsúcsosodott nemzetközi elvtársaik frusztrációja is. Ezt elsősorban a bevándorlási válság, a politikailag korrekt (liberálfasiszta) beszédmód bukása, a brexit, majd Donald Trump elnökválasztási győzelme fűtötte. Az általuk fetisizált világrend megroppant, az általuk álmodott program pedig egyszerre kiüresedett és szerethetetlenné vált. A magyar helyzetet nézve pedig egyáltalán nem látszik a jele annak, hogy látnák a fényt az alagút végén: napról napra egyre távolabb kerülnek a valóság értelmezésétől és ezáltal a valóságalapú politizálástól.
A balliberálisok mindenhol gazdasági kudarcot látnak, mert 2010-re csődközeli helyzetet idéztek elő. Mindenhol szegényeket látnak, mert kormányzásuk alatt százezreket taszítottak kilátástalanságba. És végül a – 2006 őszén még nem ennyire finnyás – balliberálisok mindenhol a demokrácia alkonyát látják, mert érthetetlen módon magukat azonosítják a demokráciával. A balliberális kormányzás rendszerint gazdasági válsághoz, növekvő szegénységhez és a demokrácia válságához vezet. Képtelenek ezért megérteni, hogy ha más kormányoz, az eredmény is lehet eltérő.
Sokszor fejtegetett kérdés, hogy vajon mi lehet a baloldal stratégiája. Erre viszont ma már nemigen lehet összetett választ adni, mivel a balliberálisok válsága egyre elemezhetetlenebb a több irányba széttartó folyamatok kiszámíthatatlansága miatt. Egy dolog viszont mégis kiszámítható és elemezhető: a többsíkú válság ugyanis nyilván arra készteti őket, hogy valahogy túléljenek. Nagyon úgy tűnik, valójában az a stratégia, hogy nincs valódi stratégia, egyetlen cél van: mindenáron a felszínen maradni – ez viszont igen távol van attól, hogy stratégia legyen. Ebben a balliberális őskáoszban immár nem számít, hogy ki a jó és ki a rossz: össze lehet fogni a Jobbikkal, lehet élni Soros György vagy más külföldi (esetleg belföldi) hatalmasság pénzéből, bármilyen valóságon túli értelmetlenséget lehet képviselni.
A kormánypárti tábor számára egyébként az az igazán elgondolkodtató mindebben, hogy ha a felméréseket vesszük alapul, még mindig bőven van bázisa ennek a politizálásnak Magyarországon. Éppen ezért bármennyire tűnik unalmas elfoglaltságnak a baloldallal foglalkozni, jó tisztán látni a helyzetüket. Mindez azt is jelenti ezért, hogy 2018-ban is „csata lesz”, még ha egyre inkább tűnik is ez egy nagy ütközetet követő utóvédharcnak.
Végül érdemes felidézni, sőt, alkalomszerűen érdemes is visszahallgatni Gyurcsány Ferenc balatonőszödi hazugságbeszédét. Különösen azt a gondolatot emelném ki, amikor a volt miniszterelnök arról beszélt: ha esetleg megbukna – és itt a nyomdafestékre való tekintettel fogalmazzunk így –, „érdekes” könyveket fog írni a modern magyar baloldalról. Gyurcsány hiátusa (hazugsága) e téren legalább érthető: azt a műfajt még nem találták fel, ami dráma, operett és kabaré is egyben.
A szerző a Nézőpont Intézet ügyvezetője