Közeledik a nagy dátum. Senki nem tudja, miért, és senki nem tudja, miért nagy dátum, de a románság ünnepli, hogy száz éve „egyesült” az ország, december elsején, valami nemzetgyűlésen.
Tiszteletem az előtt az 1228 ember előtt, akik Gyulafehérváron, ismétlem: Gyulafehérváron, az ősi román városban kimondták, egyesülnek Romániával. Tiszteletem, és kicsit nevetnék rajta. Nem, nem ekkor történt meg a Nagy Egyesülés. A Nagy Egyesülés azóta sem történt meg. Mindössze egy politikai, nem túl sikeres kalózakció volt. Utána és előtte valami más volt.
Románia 1916. augusztus 27-én lépett be az első világháborúba, miután az antant tíz nappal korábban neki ígérte a Tisza vonaláig tartó területet. Az osztrák–magyar és német csapatok azonban hamarosan kiverték a román sereget Erdélyből, és a kormány Moldvába volt kénytelen menekülni, miután Bukarest elesett. A románok végül különbékét kértek, ám a világháború végén ismét hadat üzentek.
A Román Királyság a trianoni békeszerződésben megkapta Erdélyt és Partiumot, valamint nemsokára megszerezte Besszarábiát és Bukovinát is. Az ország ezután a kisantant egyik alapító tagja lett.
Ma már mindegy. Megtanultunk együtt élni. Az ember megtanulja a fejfájást, a fogfájást. A románokkal nincsen baj. Tényleg nincs. Erdélyt nehezen tudnám elképzelni nélkülük. Vagy egyáltalán nem.
A román állam hatalmi arroganciájával van baj. Hogy úgy viselkedik, mint a felfuvalkodott hódító, és aki száz év után is félve néz a háta mögé, mert hát Istenem, tudja, loptam valamit, hátha jön utánam a gazda. És ilyenkor berzenkedik, tollászkodik, felfújja magát. Pedig milyen szépen lehet élni békében. Fiúk, drága román barátaim: milyen jól tudunk mi néha együtt inni, beszélgetni… Sosem az emberekkel van baj. Valami frusztrált regáti (ókirálysági: na jó, ebben az esetben a régiség is körülbelül százötven év) mentalitás, a betelepített lumpenek uszítanak egymásnak.
Lassan szinte szeretjük egymást. Végül is, együtt élünk egy jó ideje. Csak éppen szeretetre kötelezni nem lehet senkit, és ezt ne is várja el senki, hogy mi, erdélyi magyarok, tapsoljunk annak, hogy anno, egy történelmi baleset folytán megütötte a román királyság a hatos lottót.
Szóval, ünnep.
Nézzük a történelmet.
1916. augusztus 27-én este kilenc órakor került sor a román hadüzenetre az Osztrák–Magyar Monarchia ellen. A román hadsereg katonái még egy fél órával a hivatalos hadüzenet előtt támadást indítottak a magyar határőrök ellen, könnyedén legyőzve a gyanútlan katonákat. Mintegy félmillió román katona kezdte meg Erdély megszállását, ám az előrenyomulás mértéke sehol sem haladta meg a hetven kilométert, és a támadás hamar kifulladt. A német és osztrák–magyar csapatok október végére ismét saját határaikon belülre szorították a román sereget.
A románok ellen indított offenzíva igen gyorsan haladt, és 1916 decemberére a központi hatalmak elfoglalták Bukarestet is. Románia területének mintegy háromnegyede került német megszállás alá. Bár a központi hatalmak több támadást is indítottak, az oroszok által támogatott románok stabilan megvetették lábukat Moldvában. Ez az állapot csak akkor változott, amikor Oroszország az 1917-es oroszországi bolsevik forradalom hatására előbb fegyverszünetet kért, majd megkötötte a breszt-litovszki békét. A románok számára világossá vált, hogy a harcot nem folytathatják, ezért békét kértek.
A bukaresti békében több területi veszteség is érte Romániát: 5,6 ezer négyzetkilométer, Kárpátok menti gyéren lakott területet és egész Dobrudzsát át kellett adnia a Monarchiának, illetve Bulgáriának. Azonban a béke hatására gyarapodott is, ugyanis hallgatólagosan elismerték Románia egyesülését Besszarábiával. Ezenkívül Románia hatálytalanította korábbi titkos szerződését az antanttal, és vállalta, hogy a Vörös Hadsereggel harcoló egységeit kivéve leszereli a hadseregét, a gyakorlatban azonban ezt nem hajtották végre.
Ezenkívül több gazdasági hátrány is érte volna a béke alapján az országot, ugyanis a teljes kőolajtermelés német kézbe került volna. Románia ezenkívül lemondott minden további, Magyarország és Bulgária elleni területi követelésről. A békét azonban soha nem iktatták be a román törvények közé, és miután Németország letette a fegyvert az antant előtt 1918. november 11-én, érvénytelenné nyilvánították.
De a történelem olyan, amilyen, perverz. Ma Erdély Románia része, noha mostohagyermek, és úgy, ahogy van, eltartja a „kiflit”, és senki nem akar szecessziót, van elég külső kihívás.
De legalább arra ne szólítsanak fel, hogy megünnepeljük ezt a nem létező százéves egyesülést. Ami sem nekünk, sem nekik nem volt az. Ez csak hordószónokok és szélfútta politikusok szlogenje. Nem volt ilyen. Nyugati, igen, nyugati, és keleti, igen, keleti politikusok döntötték el, hogy a Monarchiát szét kell verni. Románia éppen jókor, jó helyen volt. Megkapta Erdélyt.
Hát, egészségére. De tényleg, egészségére. Noha akkora falatot kapott, azóta sem tudta, és nem is fogja megemészteni. Gyomorrontása van tőle, ettől ideges, ingerült. Erdély pedig, magyarokkal, románokkal, a nem létező szászokkal, cigányokkal jól megvan. Átsuhan a történelem fölötte. Volt százötven év török is, jól megvoltunk. Talán még jobban, mint most.
Amúgy kellemes ünnepet. Lobogjon sok-sok román zászló az erdélyi magyar falvakban, felvonulhat a Vasgárda utódja, jókat nevetünk rajta. Jut eszembe: 1121 éve vagyunk itthon. Igen, mi, magyarok. És van még időnk, türelmünk, szeretetünk.
Boldog évfordulót. La multi ani!
A szerző író
