1918. május 7-én a központi hatalmak békét kötöttek Romániával, amely szűk két évvel korábban lépett hadba az antant oldalán. A béke aláírásával a román politikai elit elhagyta az antantot, amelyhez 1916 nyarán csatlakozott, hátba támadva a papíron 1883 óta szövetséges Osztrák–Magyar Monarchiát.
Románia első világháborús részvételének mérlege igen negatív volt a békekötésig. 1916-ban a román hadsereg közel ötvenszázalékos veszteséget szenvedett, és az év végére elveszett Havasalföld a fővárossal, Bukaresttel együtt, valamint Dobrudzsa fele. Mindemellett döntően orosz, kisebb részben francia segítséggel 1917-ben tovább tudták folytatni a háborút, sőt ez év nyarán sikerült megállítaniuk a központi hatalmak moldvai offenzíváját is. Az oroszországi forradalmak azonban megpecsételték a románok sorsát, így a bolsevik hatalomátvétel után egy hónappal fegyverszünetet kellett kérniük.
A béketárgyalások így közel fél évig húzódtak; ezen időszak alatt azonban folyamatosan tovább romlott a románok helyzete: 1918 első heteiben a központi hatalmak Ukrajna területének döntő részét megszállták, majd ezen szerzeményeiket a március 3-án aláírt breszt-litovszki béke is megerősítette. Két nappal később a Bukarest melletti bufteai kastélyban a központi hatalmak előzetes békemegállapodást kötöttek a Román Királysággal.
A győztesek részéről megfogalmazott követelés tárgyában élénk vita bontakozott ki a központi hatalmak között. IV. Károly ugyanis hajlott arra, hogy elfogadja az annexiók nélküli béke elvét, most viszont akceptálta, hogy ha nem is jelentősen, de mégis területeket foglaljon el a románoktól. Maga némi keserű humorral úgy fogalmazott, hogy semmi kedve jelentős románlakta területeket megszerezni, mert így meg kellene tanulnia egy újabb nyelvet.
Az uralkodónak azonban méltányos békére törekvő akaratát össze kellett egyeztetnie azokkal a károkkal, amelyeket a román invázió okozott 1916-ban: az akkor útra kelt, legalább 200 ezer székely menekült sorsával, a románok által internált, megerőszakolt vagy meggyilkolt civilek fátumával, valamint az anyagi veszteségekkel, amelyeknek saját maga is szemtanúja volt.
Károly ugyanis még trónörökösként az erdélyi hadszíntéren tartózkodott 1916 őszén, így láthatta a romos Székelyudvarhelyt, Kézdivásárhelyet és Csíkszeredát is. Utóbbi városban annak ötezer lakosából 87-en maradtak ekkorra.
Annak ellenére, hogy a kritikus 1916. évi hadi helyzet folytán a románok a lényegében védtelen Erdélyt támadták meg, és jelentős anyagi károkat okozva elfoglalták Székelyföld döntő részét, a központi hatalmak méltányos feltételeket ajánlottak. Az erdélyi határ mentén Románia ötezer négyzetkilométernyi területet vesztett a Magyar Királyság javára, míg hatszáz négyzetkilométernyit az Ausztriához tartozó Bukovinához csatoltak.
Ezeket a területi korrekciókat 1916 augusztusának tapasztalatai alapján hozták meg, mivel így védhetőbbé vált az országhatár a dualista állam számára: zömében a kárpáti szorosok teljes megszerzéséről volt szó, és gyéren lakott területek kerültek a Monarchia kezére. A bolgárok mintegy tízezer négyzetkilométernyi területet kaptak meg Dobrudzsából.
A Romániára száz évre rótt feltételek utóbb csak késleltették ezen területek döntő részének, vagyis Erdélynek, a Partiumnak, illetve a Bánságnak az elcsatolását. Jóllehet a románok gazdasági függését a havasalföldi olajkutak német koncesszióba adásával jelentősen erősítette a békeszerződés, az abban megfogalmazott feltételek mégis méltányosnak mondhatók, különösen ha figyelembe vesszük azokat a károkat, amelyeket az 1916. évi támadás okozott a Magyar Királyságnak.
Az elvileg nemzetegyesítésre, valamint az „elnyomott erdélyi nemzetiségek” felszabadítására törekvő románok ugyanis módszeresen kifosztották a kezükre került területeket. Különösen feltűnő a béke mértékletessége, ha azt a Versailles környéki békerendszerrel, leginkább pedig a trianoni diktátummal vetjük egybe. Bár racionális és indokolható lett volna a románok teljes elvágása a tengertől, ez sem történt meg a bukaresti békében, sőt a bolgár annexiós törekvéseket is jelentős mértékben fékezték Berlinből, illetve Bécs–Budapestről.
Jellemző az ekkori helyzetre, hogy a románok Dobrudzsa legdélebbi, etnikailag teljesen heterogén részét veszítették el. A tartomány nagyobb része a központi hatalmak közös igazgatása alá került, igaz, 1918 szeptemberében a bolgárokkal megállapodott a Monarchia, hogy a Duna-deltáig terjedő terület Szófia irányítása alá kerülhet.
Ezzel párhuzamosan ugyanakkor a központi hatalmak nem üríttették ki a románokkal Besszarábiát, amelyet azok a bolsevik hatalomátvétel után szálltak meg. Ekként hallgatólagosan elismerték a román területi igények ezen részét, vagyis a Dnyeszterig terjedő Románia keleti határait.
Egy effajta rendezés azt előlegezte meg, hogy a balkáni ország még a központi hatalmak győzelme esetén is területnyereséggel, expanzív céljainak részleges megvalósításával kerül ki a háborúból. Mindent egybevetve, a bukaresti béke feltételei egyáltalán nem a vae victis! elvét követték. A bukaresti béke aláírásakor még nem dőlt el a háború a nyugati fronton, azonban 1918 augusztusára a mérleg nyelve egyértelműen az antant javára billent.
Talán e tényből következően is a békeszerződés tételes végrehajtása lassan zajlott. Ezek közül hazánk számára a legfatálisabb következményt a román hadsereg jelentette: bár papíron csak mintegy 30 ezer román katona maradhatott volna hadrendben, a leszerelés vontatottan haladt, és már 1918 szeptemberében több hadosztályt hadiállományra töltöttek fel.
Így a román hadsereg létszáma 1918 novemberében már meghaladta a 170 ezer főt. Ez a haderő lett a magva annak a román hadseregnek, amely 1918–1919 folyamán a Magyar Királyság területét jelentős részben megszállta és a Dunántúlig tört előre.
A románok végül egészen kivételes szerencsével a bukaresti békében nekik vindikált Besszarábiát is megszerezhették 1919–1920 folyamán. Igaz, ez utóbbit a második világháború során a Szovjetunió visszafoglalta, és Bulgária is megtarthatta az általa 1940-ben visszaszerzett Dél-Dobrudzsát.
Ugyan a versailles-i békerendszer semmissé tette a bukaresti békeszerződést, mégis nagy lélektani jelentősége volt hazánkban. Annak ellenére is, hogy az antant győzelme a történelmi Magyarország bukását idézte elő fél évvel később.
A szerző tudományos munkatárs,
Veritas Történetkutató Intézet