Különös, bár korántsem egyedi jelenség, hogy gyakorlatilag megszűnt a politikai kommunikáció a bal- és a jobboldal közt. Helyette egyik oldalon kormányzás van, a másik oldalon pedig gyakran a Btk.-ba ütköző performansz és trágárkodás, trollkodás. Számtalan magyarázat született/születik a jelenségre, gyakori a sajnálkozás a helyzet ilyetén állapota felett, s időnként hullnak krokodilkönnyek is. Pedig inkább örülnünk kellene, de ehhez kukkantsunk bele kissé a múltnak mélységesen mély kútjába!
Vajon melyik volt a posztkommunista magyar demokrácia hosszabb távú alakulásának kulcséve? Vélhetőleg a legtöbben 1990-re tippelnének – pedig inkább 2002 volt az. 1990 szimbolikus dátum, az első szabad választások éve. De előtte még 1989. október 23-án Szűrös Mátyás kikiáltotta a köztársaságot. Akármennyire „nemzeti kommunista” volt is Szűrös, azért egy moszkvai exnagykövet és MSZMP KB-titkár által kikiáltott köztársaság valahogy erősen nélkülözte a katarzist a széles néptömegek számára.
1990-ben szabad választások vannak, végre a kommunistákról az urnáknál lehet véleményt mondani – el is könyvelte a nagy többség, hogy ezzel ez a történet véget ért. Csak épp sajnos a kommunista hálózat nem tartozott az elkönyvelők közé. Mindenki másvalamivel foglalkozott a politikai színtéren, elsősorban az MDF kontra SZDSZ vetélkedéssel/háborúval. Szinte már olyannak tűnt, mint egy nyugat-európai vagy az amerikai demokrácia játéktere, ahol pártok küzdenek a parlamenti hatalomért, a kormányzásért.
Jó pár év kellett, míg kiderült, hogy ez távolról sem az: régi és kevésbé régi hálózatok küzdelme zajlott, nem annyira egymás ellen, hanem valójában a szabad Magyarország ellen. 1990. április 8.: második forduló, az MDF nyer. Április 29-én már jön is az MDF–SZDSZ-paktum, példásan demokratikus módon persze, a jogállam legnagyobb dicsőségére. A történelmi háttérben felrémlik az 1945-ös „szabad” nemzetgyűlési választás, ahol az FKGP nyer, de a konc valahogy mégis a kommunistáknak jut.
1990-ben is: az MDF nyer, de a konc valahogy liberális szájakban nyelődik el, pedig már a Szövetséges Ellenőrző Bizottság sincs itt, csak időnként érkezik egy-egy pénzügyi delegáció. És mintha az MDF-kormány is furcsán viselkedne, persze nem retorikailag, csak az intézkedések, a kormányzat terén. Reprivatizáció elfelejtve, kárpótlási jegyek jöttek helyette, és a klasszikus magyar jogrendszer intézményei mellett egy olyan kiváló importcikk, mint a furcsa nevű ombudsman.
Az Alkotmánybíróságról visszapattant az igazságtételi törvény mindenféle kezdeményezése, ami a politikai szűrőn véletlenül átcsúszott, az ombudsman meg leginkább a liberális ideológia jogi reprezentánsává vált. Meg aztán jött a taxisblokád, a médiaháború, és valahogy mindenből a balliberális oldal jött ki jobban, igaz, akkor még különböző mezben versenyeztek, mint „baloldali” és „liberális”, a valódi fúzióra még várni kellett kicsit.
De a nép szemében mindezek sokat nem számítottak, sokan például – egy volt kommunista funkcionárius örökbecsű korabeli szavaival élve – nem a politikai rendszert, hanem csak az autójukat akarták lecserélni. Emlékezetes Gorenje-túrák indultak Bécsbe széles családi összefogással, amelyet sokkal többen éltek át, mint a Jurta Színház-beli és máshol lezajlott politikai cselekvéseket. S az első szabad választásokat sem kísérte elementáris katarzis, nem volt olyan érzés, hogy máról holnapra megváltozik valami. Nem, szépen lassan, hónapok alatt változott a helyzet, a világ, Európa és benne az ország, az emberek meg elfogadták. Büszkén hangoztatta mindenki a „békés átmenet” jelszavát. Mitől lett volna katarzis magunk mögött hagyni egy rendszert, amelynek még csak egy halovány felelőse sem volt, nemhogy bűnöse?
2002 más volt, ekkor jött a katarzis dögivel, bár olyat az ellenségének sem kíván az ember. Hónapokon át forrtak az indulatok, barát barát ellen, családtag családtag ellen, főnök beosztott ellen és munkatárs munkatárs ellen. Aki végigment az utcán kokárdával március 15. után, vagy aki bement kokárdával egy nagyvállalati munkahelyre, vagy csak a kocsijának (komoly sansszal nemsokára letört) antennájára kötött nemzetiszín szalagot, az tudja, miről beszélek. Mert beszóltak az utcán, a járműveken, a munkahelyen, ment a fasisztázás, az antiszemitázás, a diktatúrázás, minden volt, ami csak elképzelhető.
Teljes gőzzel zakatolt a gyűlöletpropaganda a médiában, az interneten, a szóbeszédben és közbeszédben. Ron Werber csak egy gyengécske szimbóluma volt ennek, ugyanis az egész balliberális tábor dőzsölt a gyűlöletben. És átélte mindenki: balos és jobbos egyaránt, mélyen, szívből, zsigerből, maradandóan. Mindenkit elért a gerjesztett gyűlölet, amit persze gondosan a jobboldalra fogtak. Emlékezhetünk a „köteles beszédre”, és az összes többi hasonlóra, amelyek abban a felajzott állapotban, sajnos, sokakra hatottak.
És igen, akkor egy hosszú, érzelmileg felkorbácsolt és mindenkit megviselő folyamat kulminált egyetlen estében, 2002. április 7-én. Egészen kicsiben átélhettük ’56. november 4-ét. (Mint ahogy majd 2006. október 23-án is, és azt, hogy milyennek is álmodták ők az október 23-ákat.) Aznap este átállították a váltókat, a vonat egészen új, már elfeledettnek hitt tájakra robogott. Hogyan írta Kányádi Sándor? „…És holtvágányra döcögött-e / vajon a veres villamos // s nem lesz-é vajon visszatérte / boldog aki nem éri meg”. De megértük.
Akiket visszavetett a Széchenyi-terv likvidálása, vagy akiket majd pár év múlva legyűrt a devizahitel, a személyi kölcsönök taglója, a munkanélküliség és a balliberális gazdaságpolitika állandó velejárói, azok nem is sejtették, hogy sokféle későbbi bajuknak jórészt az az oka, hogy pár évvel korábban egy tavaszi napon a másik karikát ikszelték be. És ez csak a csupasz materiális oldal volt! Sokan egyszerűen csak viszolyogva nézték a 2002 utáni nómenklatúrát, szimplán a kivándorlást fontolgatták arra a gondolatra, hogy hazájukban egy Medgyessy Péter vagy egy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lehet, netán volt „túlszeretett” határon túli rokonuk vagy barátjuk, nos, azok emlékeznek arra az érzésre.
Ceterum censeo: soha ne feledjük 2002. április 7. estéjét! Amikor hiányoljuk a „konstruktív ellenzéket”, meg aggódunk a demokratikus normákért, a nemzeti minimumért, a hatalom önkorlátozásáért, amikor hallgatjuk a „nem lehet mindent erőből” című lózungot, akkor jusson csak eszünkbe 2002. április hetedike. Mert a balliberális tábor ezzel a nappal veszítette el azt a legitimációt, hogy (poszt)kommunistaként helye legyen a demokratikus Magyarországon. Pedig sokáig ez közhelyes igazság volt, hála a Demokratikus Chartának, emlékszünk még haloványan talán arra is. S ha már itt tartunk: van egyáltalán, aki érti még, mit jelent manapság a baloldal? Mármint azon kívül, hogy olyan emberek gyülekezete, akik utálnak mindent, aminek a magyarsághoz köze van.
Nem, nem kell sajnálkozni, hogy nincs érdemi politikai kommunikáció velük, inkább örülni kell, hogy a 2002-es megvadult pitbull helyén ma csak egy acsargó kis palotapincsit látunk. Mert 2002 óta nyilvánvaló, hogy itt a baloldal akkor lesz legitim, ha az utolsó 2002-es szereplő is eltűnik a soraikból – szellemi és családi örököseikkel együtt –, és utána tettekkel bizonyítják a nemzethez tartozásukat. Akár csak szimbolikus európai parlamenti szavazásokkal, nem olyan bonyolult ez, csak a másik gombot kell megnyomni, és vezeklés indul!
A szerző könyvkiadó
