Az 1956-os emlékév a forradalom mártír miniszterelnöke újratemetésének évfordulójáig tartott: Nagy Imrét és társait 1958-ban végezték ki. Voltak megemlékezések, még utcabál is. Kapásból azt mondanám: nem biztos, hogy ez a legjobb apropó a felhőtlen vigadozásra, ha amúgy nem ez volna – négy kurta évvel későbbre datálva – a születésnapom. Ilyen az élet: valaki éppen jön, másvalaki meg távozik belőle.
Június tizenhatodikáról a középkori hagyományban elterjedt, hogy a világ teremtésének a napja. Mivel más komoly jelentkező nem akadt a naptárban, maradt is egyeduralkodó. Feltehetőleg emiatt választotta James Joyce is az Ulysses című könyve történésnapjának. Azóta ír kultúrünnep is lett belőle Bloomsday néven, amit mára még a Bloomok (Blumok) kibocsátó városában, Szombathelyen is megünnepelnek. Feltehetőleg Esterházy Péter is emiatt emlegeti e napot lépten-nyomon Bevezetés a szépirodalomba című opusában. Nyilván mindketten sokat adtak volna azért, ha e napon születhetnek.
Nem tudom, miért, de a kommunistákról valahogy nem tudok feltételezni ilyesfajta érzékenységet és műveltséget az időzítést illetően. A kommunistánál kevés brutálisabb alfajt termelt ki az emberiség. Miközben például Kádár Jánosék emberarcú szocializmusról papoltak, konkrétan volt elvtársukat, Nagy Imrét arccal a földnek kaparták el a jeltelen meszesgödörbe (mint ahogy Bella István megrendítő versében olvasható), miután szögesdróttal kötözték össze hátracsavart kezeit. Egy előzőleg már felakasztott emberét! Mire gondolhattak? Hogy ha minden fiziológiai valószínűség ellenére mégis feléled a föld alatt, lefelé kezdjen kaparni? De mivel? A felfelé kifeszített karjaival? A kegyetlenségnek, embertelenségnek is vannak fokozatai. Ha Dante ismerte volna a kommunistákat, bizonyára készít nekik még egy bugyrot a Pokolban. A legmélyebbet.
Önfelmentésben persze nincs hiány. Ők jót akartak, csak történelmileg félresiklott. Nem úgy, mint a gaz nácik, akik faji alapon csináltak népirtást. Osztályalapon egész más. Lehet aztán néznünk a szembevigyorgó arcokat az európai bíráktól a cinikus sörgyártókig.
Ama újratemetés idején én mással voltam elfoglalva: épp nősültem. A násznép egyik fele felhőtlenül mulatozott a lagzisátorban, a másik meg felszökött a lakásba a történelmi ceremónia közvetítését nézni. Nász- és gyászzene óhatatlanul összemosódott. A megrázó névsorolvasás mellett egy markáns mozzanatra emlékszem: amikor az ifjú, szakállas Orbán Viktor hazaküldte az oroszokat. Beszélt a generációnk jövőjéről is az üres koporsó mellett, s úgy éreztem, végre valaki nem kertel. Egy üvegházi momentumos el sem tudja képzelni azt a lefojtott jövőképet. Pedig életigenlők voltunk: épp családot alapítottunk, gyermekeket akartunk. S elmentünk három-négy napra Velencébe is nászútra, de meggyőződésem volt, hogy ez az élet egyszeri ajándéka: vagy azért, mert soha többet nem engedhetünk meg egy nyugati utat magunknak; vagy azért, mert a kecsegtető politikai enyhülés után újra ránk zuhan a vasfüggöny.
Ám akkorra már más volt a küzdelmek tétje. Naponta többször elmondták: békés átmenet kell – de azt nem tették hozzá, hogy ez szabad elvonulással, sőt vagyonátmentéssel jár. S ennek a történelmi alkunak – amelyet a kerekasztal-tárgyalások és spontán privatizációk kereteztek – megvolt a maga ára. Nagy Imre újratemetését például úgy kezelték, mintha kegyeleti okokból a volt elítélttársak fel lennének hatalmazva az állampárttal-pártállammal való bárminő egyezkedésre. Mindenkinek megvolt ebben a szerepe és a későbbi haszna: a tisztázatlan szerepű Göncz Árpád egy évre rá az új állam feje lett; öt év múlva a nagy reformált restaurációs összeborulás pedig a bűnös MSZP–SZDSZ-koalícióban öltött testet. Mécs Imre pedig egyenesen az MSZP kebelén végezte.
Már ott és akkor érződött azonban: az Orbán-beszéd légy a tejben. Olyan szépen levajazott mindent a régi és a jövendő hatalom, a Hősök terén pedig titkosszolgák és besúgók hada garantálta a rendet. Ezt a hőbörgő ifjút nyilván nem lett volna szabad odaengedni az országos nyilvánosság legfőbb mikrofonállványához. Annál inkább, mert az istenadta nép – minimálisan értesülve a színfalak mögötti manipulációkról és kamarillaalkukról – a Hősök terén tartott rendezvényeket a romániai falurombolás elleni tüntetés óta a szabadság lopakodó kiteljesedéseként élte meg. Természetesnek vette hát, hogy ennek csúcspontja az Orbán-beszéd, amely mindent kimond, amit az óvatoskodó háttértárgyalók elhallgatnak.
Sokat mondó adalék, hogy a szónoklat miatt Orbánt zárt ajtók mögött mind az SZDSZ-vezér Kis János, mind az akkor épp külügyminiszterkedő, vasfüggönyvagdosó Horn Gyula keményen megrótta. Utóbbi az ügynök Forró Tamás és Havas Henrik mikrofonja előtt. Érvelésük egy kaptafán készült: Németh Miklósék a háttérben már hetek, sőt hónapok óta egyeztetnek a szovjet kivonulásról a glasznosztyos-peresztrojkás Gorbacsovval, ám egy ilyen nyers szabadságkövetelés veszélyezteti a tárgyalások sikerét, mivel sértheti a megszállók mimózaszerű lelki érzékenységét. Azt mégsem mondhatták, hogy a szemtelen Orbán „elvitte a show-t”.
Gondoljunk csak bele! Kádár beleőrül, sőt belehal az újratemetésbe, volt elvtársa elárulása furdalja a lelkiismeretét, a többi háromezer lehóhérolt forradalmáré nem: ők gaz fasiszták voltak. Az akkor még egységes MSZMP az akkor még vérmes antikommunistának mutatkozó „demokratikus” ellenzékkel keres és talál gyümölcsöző pragmatikus kapcsolatokat. A forradalom miniszterelnökének újratemetése után pedig azt róják fel egy fiatal politikusnak, hogy ugyanazt mondta, mint a forradalmárok: „Ruszkik, haza!”
Mintha szinte semmi nem változott volna huszonnyolc év alatt, bár vicces, hogy azóta ellenlábasai egy generációval később Putyin pincsijének gyalázzák a deresedő hajú miniszterelnököt. Totó kutya legyek, ha bármi következetességet fel tudok fedezni a kritikusaiban! Visszatekintve, a Nyugati pályaudvarnál fegyveresen vitézkedő Horn valóságos formátum volt, Kis Jánosra meg talán már csak én emlékszem: utolsó huszárvágása az volt, hogy az szt-tiszt Medgyessynek mennie kell, de nem ment.
A függetlenség, a szuverenitás orbáni alaptétele is tartósnak mutatkozik; bár kétségkívül temérdek kamarillaérdeket sért, ha Magyarország a magyaroké. Különféle megszállók – törökök, németek, oroszok – háromszögében a túlélést mindig a magyar érdek felismerésének, egyfajta csavaros észjárásnak és adott esetben a karakán kiállásnak az elegye jelentheti. Ezért időnként kell egy ilyen forradalmi beszéd; már csak az önbecsülésünk végett is. A napi politika változékony, de van, ami ugyanaz marad – a világ teremtése, egy régi-régi június tizenhatodika óta.