Amikor kedd este Bordeaux városában felhangzott a hármas füttyszó, ami azt jelezte, hogy a magyar válogatott 2-0-ra legyőzte az esélyesebbnek tartott, a selejtezőket majdnem százszázalékosan megvívó osztrákokat, és egy ország (a miénk) kezdett el ünnepelni, én, eléggé el nem ítélhető módon, Christian Lengauerre gondoltam. Mit érezhet most?
Reméltem, hogy egy világ omlott össze benne, mégpedig fülsiketítő robajjal. Herr Lengauer áll annak a Weekend című osztrák lapnak az élén, amely az osztrák–magyar sportviadalt a jók és gonoszok párviadalaként mutatta be, Kern kancellárt és a „futballautoriter” Orbán Viktort focimezbe öltöztetve.
Ez a kifogástalan osztrák úr aligha olvasott bármit is a barbár magyar puszták szerzőjétől, Hamvas Bélától, pedig a szemléletes példázatot a XX. század három nagy európai szélsőségéről, a nácizmusról, a kommunizmusról és a liberalizmusról igazán nem ártott volna.
Talán magára ismer: egy más korszakban, osztrák hazafiként éppolyan túlteljesítő náci vagy bolsevik lehetett volna, mint amilyen túlteljesítő liberális manapság. Különös eltökéltség ez egy olyan nemzet fiaként, amelyik Adolf Schicklgrubert ajándékozta az emberiségnek.
Nagy a baj Ausztriában, és nem elsősorban azért, mert kaptak két szép gólt tőlünk. Más estéken talán fordított lenne az eredmény: diadalmaskodna a bundesligás, ondolált rutin; kevés volna, hogy a lenézett magyar fiúk, akiktől olykor bizony elpattan a játékszer, minden labdáért messzire vetik magukat.
Ezen az estén a szív legyőzte az eurómilliókat, ám ez csak a kivétel volt, nem maga a szabály.
Nyugati szomszédunkban afféle fiók-Reaganként sokan valóban „a gonosz birodalmának” tartják Orbán országát: bosszantó lehet, hogy például a migránskérdésben őket igazolta a történelem.
Az istenadta osztrák nép persze éledezik, protestreakcióként a minap majdnem szabadságpárti államfőt választott, csupán konfúz és felettébb gyanús levélszavazatokkal sikerült a zöldpárti jelöltet győztesnek kihozni.
Ám a sógorok ezzel sincsenek kisegítve: a német zöldek agyament módon épp a minap nyilvánították ki, hogy az Európa-bajnokságon nemzeti trikolórral szurkolni csúf nacionalizmus: nemhogy alternatívát nyújtanának a választóknak, de vonalasabbak és idiótábbak a tételes liberálisoknál.
Körülbelül Farkasházy Tivadar szintjén mozognak, akinek kedden szörnyű napja lehetett, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy Orbán Viktor kiposztolhatta a közösségi oldalra: „Győzelem”. (Igaz, a fotó egy „Felvidék” feliratot tartó szurkoló társaságában ábrázolja a miniszterelnököt, úgyhogy a pózolásba némi verbális bravúrral akár Burgenland potenciális visszavétele is belemagyarázható.)
Habár a humortalan humoristát is sikerült alulmúlnia a széplelkű Horn Gábornak, aki Dárdai Pált kárhoztatta a taktikai szabálytalanságok szóba hozása miatt, amiről kiskorúak is értesülhetnek. Dárdai kislábujjának a körme is többet ér Horn egész életművénél, amely szinte kizárólag taktikai szabálytalanságokból áll.
Mindennek sajátos fénytörést ad, hogy június 16-a van. Ez a jeles nap a középkori szakrális hagyományban a világ teremtésének napja, de nyilván nem e kultúrhistóriai kontextus vezérelte Kádár Jánost abban, hogy épp ezen a napon lógassa fel régi harcostársát, Nagy Imrét.
Kézenfekvő, hogy a történelmi igazságtételt, a mártírok újratemetését is erre a napra időzítették, és ez adott alkalmat a Petőfi-korú Orbán Viktornak, hogy elmondja nevezetes, senkivel nem egyeztetett beszédét a Hősök terén a hatodik, üres koporsó mellett.
Huszonhét éve már ennek, de nem kétséges: a Lengauer-félék szemében minden baj ettől a históriai mozzanattól eredeztethető. Nem kellett volna az ifjúság nevében odaengedni ezt a szakállas fiatalembert szónokolni, és akkor most minden másként lehetne: a haladó erőknek nem lenne alternatívája. Budapesten a dolgok rendes folyása szerint IMF-kormány uralkodna, és békés váltógazdálkodásban hol Bajnai Gordont, hol Gyurcsány Ferencet választanák meg, de ettől függetlenül mindig Fodor Gábor lenne a kultuszminiszter.
A nemzeti gondolat a politikai folklór szintjére süllyedne, a hazai drukkerek úttörő módon szivárványos zászlók alatt szurkolnának Frankhonban, természetesen a minket 4-0-ra legyűrő osztrákoknak, mert ők a jók, mi meg definíció szerint a gonoszok.
De nem akarok elspirógyörgyösödni: félre a negatív utópiával – vissza a háromdimenziós történelemhez!
Orbán 1989-ben éppen útkereső liberális volt. Fontos a jelző, mert a Fideszt megpróbálták liberális KISZ-ként, az SZDSZ ifjúsági tagozataként elhelyezni, de már akkor sem sikerült. Számomra ez generációs élmény is volt: aggódva figyeltem, hogy ebbe a féktelen szabadelvűségbe belefér-e a piros-fehér-zöld, a „nevemre tudom-e venni” ezt a nemzedéki innovációt?
Sokáig kétesélyes volt a históriai végkimenetel, és ezt leginkább Orbán és a már említett Fodor értékválasztásai modellezték számomra.
Fodort jó ideig Orbánhoz hasonló politikai tehetségnek, úgyszintén potenciális miniszterelnöknek tartottuk, de aztán a könnyebb utat választotta: míg Orbán vállalta az átmeneti vereséget a nemzeti félfordulat érdekében, ő szégyenszemre betelepedett a pufajkás kormányba, hogy akváriumfalat csináltathasson a miniszteri szobájába.
Nem állítom, hogy mindez kódolva volt a június 16-i beszédben, de Orbán akkori (a mostani ifjak számára talán már kissé megmosolyogtató) radikalizmusa üde jelzés volt arra, hogy „lehet más a politika”.
A veszélyt szinkronban észlelték a későbbi MSZP–SZDSZ-összeborulás (akkor még a felszínen kommunista és vérmesen antikommunista szárnyra bomló) szereplői.
Orbán légy lett a tejben, fals hang a Mark Palmer-típusú kottában. Nem csoda, hogy az SZDSZ (emlékszik-e még mindenki Kis János nevére?) atyaian megrótta Orbánékat: fölösleges és elhamarkodott volt kendőzetlenül kiküldeni az oroszokat, mert ezzel a gyümölcsöző kamarilla-háttértárgyalásokat veszélyeztette ugyanebben a tárgyban.
Ez volt az első nagy szakadás, nézeteltérés a két liberális párt között: míg Kis János csupán politikus volt, Orbán már akkor is államférfi, akinél a taktikát felülírta a stratégia, a napi politizálást a történelmi távlat, a sumákolást a szókimondás, a pragmatizmust pedig a vakmerőség.
Egy emberöltő távlatából jól látszik: a rendszerváltozás kora (a küszöbig eljutó, de azt át nem lépő Pozsgay Imrén kívül) két államférfit termelt ki: a Varsói Szerződést bedöntő Antall Józsefet és a Hősök terén elmondott szónoklatot kormányzati gyakorlattá transzformáló Orbánt. (Göncz-féle kreatív pótszerekkel e helyütt nem foglalkoznék.)
A 2010-es fordulatot megelőző kétosztatú politikai berendezkedés („váltógazdálkodás”) sajátos módon két beszéd köré szerveződött: az „ellenbeszéd” Gyurcsány Ferenc őszödi kifakadása lett. Ennyire futotta az ellenlábas oldalnak: nemhiába próbálják a trágár, zártkörű hazugságbeszédet azóta is marxista dialektikával „igazságbeszéddé” maszkírozni.
A két retorikai teljesítmény minőségi különbsége jól mutatja az alkotmányozó többség kialakulásának indokoltságát is. Orbán az idők során számottevő vetélytárs nélkül maradt a politikai szcénában, és ez hosszabb távon nem tesz jót egy harcos, radikális államférfiúi alkatnak.
A június 16-i beszéd újraolvasása kapcsán épp ezért leginkább az ötlik az ember eszébe: vajon a mostani Orbán mennyiben felel meg a huszonéves, szakállas Orbán elvárásainak? Ugyanis nem a víkendező Christian Lengauer számít, hanem az a belső mérce, amit sem elbagatellizálni, sem legyűrni nem lehet. Számottevő politikai kontroll híján tesz-e engedményeket ama vakmerő morális radikalizmusból?
A kérdés nem magánérdekű: egy ország sorsa múlik rajta. Hogy szűkszavúan kiposztolhassuk a közösségi oldalra: „Győzelem”.
