Kulin Ferenc nemrég publikált Forradalom helyett című tanulmánykötetének két fejezetcíme sok száz politológiai értekezésnél többet mond. Az olvasó a könyvet lapozva akaratlanul is fölteszi a kérdést: vajon meddig tart a rendszerváltozás? Gazdasági bajok, válsághelyzetek, nemzetközi csapdák, szellemi nyomorúságunk, kultúrharcaink sose érnek véget?
A Trianont megelőző és azután felgyűlt társadalmi problémák legmélyére elsőként alighanem a népi írók-költők 1943-as szárszói találkozója ásott. Másodszor az 1987-es lakiteleki találkozó, a magyarság állapotát és teendőit összegző kísérlet, vagyis „a tábori életben” fogant tervezgetés. A dilemma változatlanul aktuális: a nemzeti oldal sorsunk jobbra fordításáért vajon mindent megtett?
A magyar história kiirthatatlan legendái és zavaros összeesküvés-elméletei a választ nem könnyítik meg. Ha egy esszékötet szerzője közel harminc év távlatából visszatekintve próbálja megérteni és megértetni, hogyan jutottunk el egy párt harmadik kétharmados választási győzelméig, az ellenzék széttöredezéséig és tehetetlen dühéig, többet vállal, mint ha újrapingálná a Feszty-körképet.
Túlteljesítők bőven vannak, jobb- és baloldalon egyaránt. Írások, amelyek a bonyolult összefüggésekből és az igazmondásból túl sokat nem mutatnak föl. Ezek ellenlábasa, egyben napjaink törésvonalaihoz közelebb vivő izgalmas szöveggyűjtemény a Forradalom helyett. Többek közt rámutat a Tisza Istvántól, Bethlen Istvántól, Teleki Páltól és Klebelsberg Kunótól, majd Antall Józseftől Orbán Viktorig ívelő hazugságokra meg arra a suttogó propagandára, amely a tényektől előszeretettel függetleníti magát.
Kezdve azzal, hogy Tisza az első világháború egyszemélyi felelőse, folytatva a Bibó István-féle zsákutcás magyar történelem példázataival, a „Bíró–Pozsgay-paktummal”, az úgynevezett rózsadombi összeesküvéssel és a miniszterelnök állítólagos grazi gyógykezelésével.
Szűnni nem akaró legenda, miszerint Kárpátalja visszaszerzése a (hanyagul megszövegezett) magyar–ukrán alapszerződésen múlott. Miközben szóba sem kerül, hogy az első szabadon választott magyar kormány csupa rejtett aknába botlott, a titkosszolgálatoktól a gazdasági élet áttekintéséig és irányításáig, továbbá a sajtó és a kultúra területén is. Viszonylag új keletű rágalom a magyar kormány megátalkodott EU-ellenessége, épp a kontinens biztonságát és identitását rég nem látott mértékben veszélyeztető migráció kapcsán.
Tény, hogy a rendszerváltozás kezdetén kevesen tudtak a globális tőke kíméletlen érdekérvényesítéséről; arról, hogy a békés átmenet ürügyén fillérekért fölvásárolják a nemzetgazdaságot, milliók munkanélküliségét okozzák, hazai csatlósaik megakadályozzák a pártállami vezetők, vérbírák és gyilkosok felelősségre vonását, vagyis az aknamentesítést.
A posztkommunista liberálisok kultúrharcot robbantottak ki, nem szólva a feldolgozóipart, a közműveket és a médiát elkótyavetyélő kufárokról. Akik 1990–94 között figyelemmel kísérték a parlament munkáját, a meddő politikai háborúskodás és a bohózat sajátos egyvelegének tanúivá váltak. A pártok össznépi megosztottságról szónokoltak, holott egységes társadalom sose létezett. Az örök jó és az időtlen rossz nevében fecsegtek a hatalom birtoklásáról és annak végleges megszerzéséről, holott a jelző nélküli (népi, szocialista, liberális stb.) demokrácia minden efféle törekvést kizár.
A mai töredékpártocskák viselkedését szemlélve ugyanott tartanánk, ha a kormánypártok erőfölénye, s főképp tevékenysége és jövőképe a Kárpát-medencei magyarság óriási többségének egyetértésével nem találkozna a gazdasági életben, a szociális és a családi szférában, a kultúrában és a művelődésben egyaránt.
A Forradalom helyett magvas kiadvány, mely a mai viszonyok megértéséhez a lehető legközelebb visz. Lapozgatásához nem átfogó politológiai-szociológiai ismeretekre, csupán kíváncsiságra van szükség. Arra azonban nagyon is, mert a forradalom balos, zöld és szélsőjobbos kórusa csökkenő létszáma ellenére harsányan fújja a maga nótáját. Ezért hiánypótlóak az olyan elméletileg megalapozott értékkonzervatív beszámolók, amelyek a velünk történteket vitázó-töprengő, s főképp közérthető stílusban jelenítik meg.
Az úgynevezett nemzeti oldalon a közélet iránt élénken érdeklődők közt is kevesen vannak, akik közelebbről ismerik Granasztói György, Kodolányi Gyula, Tellér Gyula és más jeles szerzők munkásságát. A Kulin Ferenc könyvében felvetett kérdések kapcsán az ő gondolataikkal is találkozhatunk, méghozzá érdekfeszítő viták részeként. Úgy jutunk el napjaink magyar és összeurópai problémáihoz, hogy észre sem vesszük: közel harmincéves, s még annál is hosszabb folyamat tanúi vagyunk. Márpedig a jelent annak (közel)múltba ágyazottsága nélkül megérteni nem lehet.
Magyarország teljesítménye nemcsak a gazdaság, az innováció, az oktatás és az egészségügy függvénye. Tartozéka a csorbítatlan kulturális identitás – ha úgy tetszik: a magyarságtudat –, és az önrendelkezés. Ez áll az egész kelet-közép-európai térségre, kivált a V4-ekre nézve, miközben az alapvetően gazdasági érdekközösségként létrehozott Európai Uniónak a kultúra az egyetlen területe, amelynek értékét nem az egység, hanem a sokféleség adja. Annak ellenére, hogy a római szerződésből kimaradt a kereszténység meghatározó szerepe, sőt az „európai kultúra” kifejezés. Így aztán földrészünk jogászkodásba fojtott önazonossága felettébb képlékeny.
A Forradalom helyett egyik alapvető megállapítása, miszerint kiszolgáltatottságunk az ’56-os forradalmat leverő nagyhatalmi alku következménye. Továbbá az a kevéssé ismert tény: a szovjet világbirodalom és magyar fiókállama összeomlásához vezető folyamatot nem az 1988–89-es erjedés, hanem évekkel korábban a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank pénzügyi beavatkozása indította el.
Akkoriban kezdődött a Kádár-kori „félpolgár” öntudatra ébredése; az a folyamat, amely más körülmények közt Nyugaton is évszázadokig tartott. Bár a történelem felgyorsulni látszik, a gyarló emberi beidegződéseket, a mohó érdekérvényesítést és más gátló pszichikai tényezőket máról holnapra ellensúlyozni nem lehet. A história nem hagyja sürgetni magát.
Ugyanakkor szó sincs a balliberálisok által emlegetett „jobbágymentalitásról” – csupán arról, hogy a (vad)kapitalizmus cseppfolyós szabályait, a nagyhatalmak billegő egyensúly-politikáját, egyáltalán: a világméretű játszma térségünkre és országunkra gyakorolt hatását szokni és tanulni kell. Ha nem is megy egyik napról a másikra, a tapasztalat és a gyorsan változó helyzet kikényszeríti. Az is kell hozzá, hogy a fullasztóan áradó információtömegben a valódit a hamistól képesek legyünk megkülönböztetni, s az örök tulajdonságokat, jót-rosszat egyaránt megértéssel kezelni.
A nemzetközpontú szemlélet és a józan, önálló cselekvés itthon és térségünkben mindig is egy törpe kisebbség érdeksérelmével járt. S ahogy fogynak, annál nemtelenebb eszközöket alkalmaznak. Részérdekek, butaság, gyökértelenség, személyes kudarc, kisebbségi érzés mind szerepet játszanak abban, hogy művészektől és értelmiségiektől a legkiszolgáltatottabb rétegekig időről időre képesek befolyásolni egy-egy társadalmi csoportot.
Ha egy kormány az efféle ütközést nem vállalja, már középtávon kudarcot vall. Tán ez a Forradalom helyett megszívlelendő tanulsága, amely felrázza a közügyekre fogékony, de értéksemleges olvasót is.
A szerző író
