A napokban „Taigetosz-törvény” címszóval elindult a hőbörgés, hogy a csúf, gonosz törvényhozók nekiesnek a segítségre szoruló gyerekeknek, és ellehetetlenítik a tanulmányi előrejutásukat, sőt az életüket. Azóta persze tisztázódott, hogy a rémhír mögött több félreértés is van, és talán mégsem ördögtől való gondolat, hogy egy gyereket ne lehessen csak úgy felmenteni alapvető tantárgyak tanulása alól. Ősszel iskolás lett a nagy fiam, akiről anyai elfogultságomat félretéve is azt gondolom, hogy ügyes, okos gyermek. Ilyennek látják őt a pedagógusok is.
Az írás-olvasás elsajátítása mégsem ment játszi könnyedséggel, az eredményei az ejha és a hűha közötti széles skálán mozognak – szinte kiszámíthatatlanul: hol 100 százalékos teszttel jön haza, hol 54 százalékkal. A tanító néni láthatóan zavarban volt, amikor felvetette: talán jó volna, ha a nevelési szakszolgálathoz irányítana, mert egy gyógypedagógus hatékonyan tudná segíteni a fiamat, és látható volt a megkönnyebbülés is arcán, amikor én naiv mosollyal egyetértően bólogattam, igen, én is örülnék, ha egy szakember segítene a hírhedt finommotorika fejlesztésében. Aki volt már hasonló helyzetben, tudja, ilyenkor következik a gyermek szakszerű körbeóvatoskodása.
Először a pszichológus beszélget el a szülővel. Ezen a beszélgetésen tevődött fel a kérdés, adjon-e felmentést a gyereknek írásból és olvasásból addig, amíg a majdani fejlesztés eredményt hoz. Nevettem, mert nevetségesnek találtam, hogy így kerüljük el az esetleges gyenge bizonyítványt. Még mindig kuncogva kérdeztem, ugyan kit mikor és miért fog érdekelni, milyen volt az első osztályos bizonyítványa. Hogy ne sérüljön az önbecsülése a gyengébb bizonyítvány miatt – jött az óvatos válasz.
Akkor még nem sejtettem, hogy pár hét múlva a Taigetosz lesz a téma az oktatásügy körül, de mégis napokig motoszkált bennem, vajon én már spártai szigorúságú anyának számítok-e, csak mert úgy gondolom, hogy a gyerekem igenis tanuljon meg írni, olvasni, összeadni, kivonni? Hogy nincs abban semmi rossz, ha szembesül azzal: időnként nem megy minden fényesen, hogy van olyan teszt, amelyen éppen csak elfogadható szinten teljesít, máskor meg kiváló eredményeket ér el? Hogy nem megóvni akarom a kudarcélménytől, hanem segíteni őt előrelépni? Nem hazudni akarok, hogy ennyi is elég, hanem tudatosítani benne, hogy többre is képes. És legfőképpen megértetni vele, hogy a bizonyítvány csak egy bizonyítvány – nem mond el szinte semmi lényegest arról, hogy ő milyen ember.
A körbefröcsögött „Taigetosz-törvény” ugyanezt próbálja elősegíteni: hogy a gyerek ne felmentést kapjon, hanem valós segítséget. De fontos kérdés, ez a segítség valóban elérhető-e minden gyermeknek, és fontos szempont, hogy amíg az elsős bizonyítványnak túl nagy tétje valóban nincs, a későbbi tanulmányi eredmények döntően meghatározzák a diák pályaválasztását, ezért kérdéses, ez a szigorítás azt az eredményt éri-e el, amelyet szeretne.
Pár éve múzeumpedagógusként dolgoztam Erdélyben. Egy kamaszoknak meghirdetett régészeti tábort vezettem egy hegytetőn, és a táborozók között egy speciális nevelési igényű (SNI) fiú is volt. A jelentkezési lapján a szülei ezt nem tüntették fel. Két napba telt, mire felismertem, mi az, amiben segítségre szorul, hogy például őt külön kellett figyelmeztetnem, hogy az időjárási viszonyoknak megfelelően öltözködjön. Dühös voltam a szüleire, hogy miért nem szóltak erről. Hogy jobban figyeljek rá, hogy készüljek olyan programokkal, játékokkal, amelyekben ő is fel tud oldódni. Aztán a harmadik nap délutánján végre játszottunk egy olyan ügyességi játékot, amelyet ő nyert meg. Szökdécselve és hitetlenkedve ujjongott, és mondogatta, hogy de hát ő még sosem volt semmiben a legjobb. A többi srác, azok is, akik a tábor első napján gúnyosan súgtak össze a háta mögött, most vállon veregették és gratuláltak neki. Őszintén.
Furcsa volt látni egy 15 éves embert, akinek életében először van igazi sikerélménye, amikor nemcsak a szülei vagy a kedves tanár rutinosan odabiggyesztett „ügyes vagy” dicséretét hallja, hanem a vele egykorúak is elismerik a tudását. Döbbenetes volt belegondolni, hogy eddig nem történt ilyen, és ki tudja, mikor lesz ehhez hasonló legközelebb. A tábor végén, amikor érte jöttek a szülei, kérdeztem, miért nem segítették a munkámat azzal, hogy tájékoztatnak, mire kell figyelnem. Kiderült, féltek, hogy akkor nem jöhet a fiuk a táborba. Sok keserű tapasztalatuk volt már.
Magyarországon valamivel jobb a helyzet, de az érintett családok többsége mégis arról számol be, hogy évekig pingpongoznak az intézmények egymás között az SNI-s diákkal, mire találnak olyan iskolát, ahol a pedagógus empátiája és szakmai felkészültsége is megfelelő ahhoz, hogy a gyermeküket jó kezekben tudják. És a megoldás vagy a probléma leggyakrabban nem jogi, hanem pusztán emberi kérdés. Főként azon múlik, miként viszonyul a pedagógus és a szülőközösség az új kihívásokat jelentő feladatokhoz – hiszen a gyerekek többsége magától értetődőbben fogadja el, hogy egy-egy osztálytársa másképp működik.
Mindenkinek joga van a sikerélményhez. Fontos, hogy lehetőséget teremtsünk a gyerekeknek megélni ezt. De ehhez az is kell, hogy ne mismásoljunk akkor sem, ha a kudarcaikról van szó, és ne irreális elvárások elé állítsuk őket. Én, „spártai anya” büszke vagyok, ha azt látom, hogy a fiaim nemcsak az iskolai tesztek feladatait tudják megoldani, hanem felismerik azokat a valós helyzeteket, amikor ők maguk tudnak segíteni. De pusztán jó szándékkal és nyitottsággal nem pótolható a szakszerű segítség.
