A hatalomátvételi kísérletet pancserpuccsnak minősíteni legjobb esetben is elhamarkodott ítélet volt. Az önpuccs teóriája szintén gyenge lábakon áll, komoly érvet felhozni mellette nem lehet. Az államfő élete is hajszálon, perceken múlt. Az olajozottan induló támadásba ugyan komoly hibák is becsúsztak, de mint kiderült, ennek nem amatőrség volt az oka. Az eredetileg szombat hajnalra tervezett akcióról tudomást szerzett a török hírszerzés (az iráni sajtó meg nem cáfolt értesülései szerint orosz segítséggel), a lebukás híre pedig gyorsan visszajutott a szervezőkhöz. Lépniük kellett, idő előtt, ami rontotta a kivitelezés hatékonyságát.
A kudarc oka ugyanakkor elsősorban az volt, hogy sem a hadsereg vezetését, sem a közvéleményt nem sikerült a maguk oldalára állítaniuk. A puccskísérlet így katonai lázadás is volt – végrehajtói nemcsak a demokratikus renddel, hanem katonai esküjükkel is szembehelyezkedtek. Egyetlen esélyük az lett volna, ha csatlakozik az Atatürk örökségét a mai napig szilárdan őrző kemalista tábornoki és tisztikar, ez azonban nem következett be. A szervezkedésben kizárólag a Fethullah Gülen vallási vezetőt követő mozgalom tagjai vettek részt, akiket a keményen kormánykritikus kemalisták is a szekuláris rend fő ellenségeinek tartanak. A gülenista mozgalomnak − a rendőrségbe, az ügyészségbe és a bíróságokba beépült tagjain keresztül − korábban oroszlánrésze volt azoknak a monstre pereknek a megszervezésében és kivitelezésében, amelyekben katonatisztek és velük együttműködők százait ítélték el. A kemalista tisztek ezt nem felejtették el.
A közvélemény megnyerése szintén kudarcot vallott. A lázadás elképesztő erejű népi ellenállásba ütközött – az Erdogan hívására utcára sereglő emberek puszta kézzel, életüket sem kímélve állították meg a tankokat. A puccsisták talán maguk is elhitték, hogy a sorozatban tizenkét választást megnyerő AK Partival szemben tömeges az elégedetlenség, de ennek éppen az ellenkezője derült ki. Erdogan elnök kétségtelenül megosztó személyiség, akivel markáns ellenzéki kisebbség áll szemben, de ilyen áron ők sem akarnak kormányváltást. A korábbi puccsok gyászos emléke ma is hat. A július 15-ei és azt követő kiállás megmutatta: lehetnek akármilyen éles politikai viták, a katonai hatalomátvételt az elsöprő többség elutasítja.
A puccskísérlet leverése után gőzerővel indult el a tisztogatás. Az ellenzék azonban nemhogy ellenezte volna a rendteremtést, hanem kifejezetten támogatja. Ez az egység szinte példátlan a megosztott török belpolitikában. A parlamentben a konzervatív kormánynak az Atatürk által alapított, balközép Köztársasági Néppárt (CHP), a radikális jobboldali, de magát szintén kemalistának valló Nacionalista Mozgalom Pártja (MHP) és a kurd szeparatistákkal összefonódó Népi Demokrata Párt (HDP) az ellenzéke. A puccskísérletet azonnal elítélte a teljes ellenzék, milliós tömegtüntetéseken is közösen demonstrálva a parlamentáris rend mellett. A CHP-vel és a MHP-vel szoros egyeztetés kezdődött a további közös fellépésről, beleértve az erőszakszervezetek átalakításához szükséges alkotmánymódosítást is. Mindez az egyébként keményen kormánykritikus kemalista sajtó erőteljes támogatásával. Teljes a konszenzus abban, hogy a puccskísérlet mögött a gülenista mozgalom áll, amiből az ellenzék sem kér.
Az ezredforduló óta Amerikában élő iszlám hittudós mozgalmának tagjai feladatuknak tekintették a beépülést a közigazgatásba, a rendőrségbe, az ügyészségbe, a bíróságokba és a hadseregbe. Nyílt politikai képviseletük ugyanakkor soha nem volt, így választáson se mérettették meg magukat. A mozgalom ezért okkal tekintető árnyékhatalomnak (párhuzamos struktúrának), amely erős pozíciókat szerzett az apparátusban, a médiában és az oktatási rendszerben. Az árnyékhatalom az AK Parti hatalomra jutása (2002) után kapcsolt nagyobb sebességre. Először a kemalista hadsereg került célkeresztjükbe, megszervezve az említett nagy pereket, amivel szinte lefejezték az akkori katonai vezetést. Mivel Erdogan és pártja ekkor még okkal tarthatott a hadsereg túlhatalmától, elemzők a kormánypárt titkos szövetségeseként tekintettek a mozgalomra. 2013 decemberében aztán éles fordulat következett: gülenista rendőrtisztek és ügyészek letartóztatták a kormány négy tagját, és hírek szerint maga a kormányfő is célkeresztbe került, a választói akarattól független kormánybuktatás nyilvánvaló szándékával. Erdogan kormányfőként azonnal és határozottan lépett, hadat üzenve a párhuzamos hatalomnak. A gülenisták eltávolítása az államigazgatásból − sok esetben a letartóztatásuk és vád alá helyezésük − azóta is folyamatos, hetente ismétlődő esemény. A puccskísérletre alighanem éppen ezért került sor: bár az esély csekély volt, később ez még tovább romlott volna. Az elvetélt puccskísérlet utáni tisztogatás így nem fordulatot, hanem folytonosságot jelent. Egyben meg is magyarázza, hogyan lehettek kapásból kéznél több tízezres névlisták.
A gülenista mozgalom szervezetek százait hozta létre (iskolahálózat, üzleti szövetségek, médiabirodalom), nem is leplezve azok kötődését. Ekkora számban persze nem vehettek részt a konkrét puccskísérletben. A konszolidáció célja ennél szélesebb: a mostani és a lehetséges jövőbeli államcsíny hátországának, a gülenista mozgalom intézményrendszerének a felszámolása. Kétségkívül illiberális megoldás, de egy olyan országban, ahol 1960 óta ötödször indult erőszakos hatalomátvételi kísérlet (most először eredménytelenül), ott máshol van az ingerküszöb. A kormányzat mellett a kemalista ellenzék is véget akar vetni az árnyékhatalomnak, ami új nemzeti konszenzus megteremtésének lehetőségét teremti meg.
Kevés visszhangot kap, pedig figyelemre méltó: kemalistákra még csak a gyanú árnyéka sem vetődött a puccskísérlet kapcsán. Dőreség tehát úgy beállítani az eseményeket, mintha ebben a történetben egy iszlamista kormányzat állna szemben a nyugatos, liberális elittel, pláne diktatórikus és demokratikus törekvések konfliktusát vizionálni. Ellenkezőleg: a konzervatív kormánypárt és szekuláris, kemalista ellenzéke együtt lép fel a sajátos iszlamista berendezkedést megcélzó gülenista mozgalommal szemben, ami a korábbinál is nagyobb stabilitást eredményezhet Törökországban.
A szerző geopolitikai szakértő