„Ne sírj, nem bántalak. Ha sírsz, akkor hullasd a könnyeid palesztin és szír testvéreidért. Mártírként akarok meghalni, és most odapörkölök nekik” – ezek voltak a 35 éves Benjamin Hermann utolsó mondatai túszához, mielőtt két lőfegyverrel kirontott az épületből, és a kommandósok golyózápora végzett vele. A Darifa nevű muzulmán nő takarítóként dolgozott egy gimnáziumban, ahová a terrorista bemenekült. Őt azért nem bántotta, mert a nő biztosította, hogy ő is hithű muszlim, és betartja a ramadánt, a szent böjtöt is. Az utolsó percek történetét szerda este mesélte el az egyik belga rádió hírműsorában.
Benjamin Hermann egy átlagos belga család gyermeke, szülei és testvérei a kertvárosban laknak, ő viszont 20 éves kora óta kis szünetekkel állandóan börtönben ült. Drogkereskedelem, rablás és garázdaság volt a specialitása.
A fiatalember a börtön pszichológusa és igazgatója szerint szociopata lehetett, mert ha be is látta bűncselekményei súlyát, nem tanult belőlük, és rövid időn belül visszaesővé vált. Ennek ellenére voltak nyugodtabb viselkedési időszakai, éppen ezért kapott néha kétnapos eltávozást a büntetőintézetből, ahol haláláig elítéltként tartották fogva. Az igazgató belátta, hogy ez hiba volt, és egy minapi sajtótájékoztatón önmagát hibáztatta a négy ember haláláért.
Hermann a szülei házába ment, édesapja szerint nyugodt és jókedvű volt. Kiültek a kertbe, beszélgettek, utána családi fagylaltozásra mentek Hermann testvéreivel. Majd a férfi elment otthonról, hogy meglátogassa egy barátját. Családja nem sejtette, hogy kis hátizsákjába tett egy kést és egy kalapácsot. Utóbbit azért, hogy azzal verje halálra volt cellatársát otthonában. Ez volt a baráti látogatás. Itt néhány óra kimarad, majd a terrorista másnap délelőtt hallatott magáról úgy, hogy az percek alatt bejárta a világsajtót.
Előhúzta a kését a hátizsákjából, majd hátulról megközelítette a két járőröző rendőrnőt, Soraya Belkacemit és Lucile Garciát. Mindkét rendőrön súlyos nyaksérülést ejtett, majd elvette egyikük szolgálati pisztolyát, és hidegvérrel agyonlőtte őket. Mindeközben azt kiabálta: „Allahu Akbar!” Ebben a pillanatban egy autó állt meg a piros lámpánál, amit egy hölgy vezetett, és az anyósülésen ült a 22 éves fia. Ők alig pár méterre voltak a tett helyszínétől. „Anya, itt valami nagy gáz van!” – mondta a fiatalember, mielőtt Hermann több lövéssel meggyilkolta. A tettes ezután rohant be a közeli gimnáziumba és ejtette túszul a takarítónőt.
Ez eddig szinte egy rendőri jegyzőkönyv. Világos, lineáris, mindenki számára érthető tényállással. Ám mi van az elkövető pszichéjével, de főleg mi van a belga, a francia, a brit, a német és skandináv börtönökkel, ahol láthatóan már évtizedek óta radikalizálják a bekerülő fiatalokat? Az önmagukat vallási vezetőnek kikiáltott bűnözőknek annyi közük van a hithez és az iszlámhoz, mint egy megrögzött ateistának. Ők nem a Koránt oktatják, hanem gyilkosokat gyártanak. Megfeneklett, identitásukat vesztett, alacsonyan iskolázott, javarészt migrációs hátterű fiatalokat vezetnek meg.
Anis Amri, aki a berlini karácsonyi vásáron egy kamionnal gyilkolt, négyéves olaszországi börtönbüntetése idején vált kisstílű drogkereskedőből terroristává. A Bakraoui testvérek, akik öngyilkos merényletet hajtottak végre a brüsszeli reptéren, szintén több alkalommal ültek autólopás, drogkereskedelem és bankrablás miatt. Őket is a börtönben szippantotta be a radikális eszme. Sőt, a Charlie Hebdo elleni támadást végrehajtó Kouachi testvérek is kisstílű drogkereskedőként kezdték, ám az előzetesekben megismert radikálisok hamar terroristát faragtak belőlük. A barcelonai gázolót is egy olyan imám tette dzsihadistává, aki 12 évet ült fegyházban, és ott kapott ideológiai képzést egy olyan terroristától, aki a madridi vonatrobbantások kitervelője volt.
A francia hatóságok szerint körülbelül ezerhatszáz olyan rab van az országban, akik fiatalokon végeznek „agymosást” a börtönök falai között.
A séma elég egyszerűnek tűnik, a be nem illeszkedett, magukat már nem arabnak, ám belgának vagy franciának sem érző, a kultúrák közt megrekedt fiatalok sokszor belecsúsznak a bűnözésbe. Ennek az is az oka, hogy nincs sikerélményük az oktatásban. Ez már az általános iskolában elkezdődik, hiszen a szülők otthon az anyanyelvet beszélik, így a kicsik nem sajátítják el új hazájuk nyelvét. Ez ahhoz vezet, hogy már az általános iskolában lemaradnak a tananyaggal. A klikkesedés, a sikertelenség gyakran ahhoz vezet, hogy a 16 éves migráns fiúk otthagyják a középiskolát, és a rossz társaság már generálja a kisebb-nagyobb bűncselekményeket, általában a drogkereskedelmet és az utcai rablásokat.
Az első felmentő ítéletek után jön az előzetes, majd a letöltendő börtönbüntetés. A börtönök bentlakóinak majdnem fele migrációs hátterű fiatal. A szintén bentlakó „toborzók” széles spektrumban válogathatnak az új elítéltekből. Lesznek, akik csak kisebb feladatokat látnak majd el terrorszervezeteknek: lakások bérlését, autók vásárlását vagy fegyverek beszerzését, ám lesznek olyanok, akiket akár egy időre Észak-Afrikába vagy a Közel-Keletre küldenek kiképzőtáborokba.
Ott elsajátítják a lövészetet és a robbanószerkezetek készítését. Sajnos sok börtön nem a reszocializációt szolgálja, hanem az Iszlám Állam és az al-Kaida toborzóirodájaként működik. Ezt tudják a titkosszolgálatok, és tudja a politika is. Ám a liberális törvények, a struccpolitika a valós problémákat és a veszélyeket nem akarja tudomásul venni. Szegény menekültekről beszélnek, holott legtöbbjük gazdasági bevándorló, és azzal a szándékkal jön, hogy bűncselekményekből tartsa fent magát.
„Megtévedt fiatalok, elszigetelt eset, mentális problémák, a menekülés okozta stressz” – ilyen és ehhez hasonló címszavakkal találkozunk a liberális sajtóban. A szegény áldozat szót, az emberi tragédia, a gyászoló család kifejezéseket érdekes mód hiába keressük. Ahogy nem találjuk a felelős politikusok nevét sem.
Mi lenne a megoldás? Nyilván nem lehet minden radikális elítéltet magánzárkába tenni, hiszen erre nincs kapacitás az európai börtönökben. Ám rendszeresen, akár egy-két havonta szétzilálni a meglévő klikkeket – ezt meg lehetne oldani. Nem hagyni időt a radikálisoknak a kiképzésre. Elszállítani őket más-más városok börtöneibe, egyszerűen izolálni a rabokat az önjelölt hittérítőktől. Vagy amerikai mintára új, magas biztonságú börtönöket építeni, mint a Colorado állambeli supermax, ahol az Egyesült Államokban elfogott és elítélt terroristák ülnek. Magánzárka kellene, és sétálni is csak egyedül mehessenek a veszélyes rabok. Persze a liberális európai szellemiség ezt úgysem fogja megengedni, hiszen a terrorista is ember, vannak jogai, őt is meg kell érteni.
Tehát továbbra is kitesszük majd a virágcsokrot, a fényképeket és a plüssállatkákat a véres aszfaltra, és sopánkodunk, hogy ez miként történhetett meg eme festői kisvárosban.
A szerző biztonságpolitikai szakértő