A brit történésznek, Arnold Toynbeenek tulajdonítják a mondást, miszerint a civilizációk kimúlását öngyilkosság szokta előidézni. S a kortárs Európa nihiljét elnézve igazat szólt. Persze ezt a károgást progresszívék általában egy kézlegyintéssel elintézik, mondván, hogy a reakciós gondolkodók De Maistre-től Spengleren át Scrutonig mindig adott koruk viszonyait kárhoztatják, s a romanticizált dicső múltba merengnek az éppen aktuális Nyugat alkonyán. Miközben valójában mindig valamilyen csodás társadalmi-technológiai fejlődésnek vagyunk pusztán szemtanúi.
Ezen érvelés azonban nem vesz figyelembe egy apróságot: azt, hogy az ember legbelső jellemét tekintve nem beszélhetünk fejlődésről. Ugyanis csak változás van, az embernek mint teremtett lénynek az emberi mivoltot adó jellemzői, az érzések, hangulatok, vágyak, dühök, boldogságok ugyanazok, mióta világ a világ. Mosoly és sírás, fortyogó bosszú és jóindulat, szeretet és harag – ezek változatlanok az emberi természetben. A szociológiai-technológiai tényezőket tekintve persze változik a világ, de hogy halad-e, kétséges. Persze, használjuk az internetet, szüleinknél újdonság volt, ha az iker nem beszélt bele a vezetékes telefonhívásba, nagy- és dédszüleinknek pedig a telefonközpont csodás modernitása adatott meg. Nekünk pedig az univerzális egyenlőség és a totális tolerancia mítoszára építő, felhőalapú társadalom, meg a „sharing economy”. Hogy a szó szoros értelmében jobb, boldogabb lett-e az élet azáltal, hogy minden gyorsabb, kényelmesebb, hogy minden pittyeg-rezeg, hogy mindenről azonnal értesülünk és mindenre azonnal reagálunk, nem hiszem. A konzervatív óvatosan fogad minden változást, újdonságot, „mást”. Ahogy Michael Oakeshott lényeglátóan megfogalmazta: a konzervatív előnyben részesíti a jól ismertet az ismeretlennel szemben, mert számára „a mostani nevetés többet ér, mint az az üdvösség, mellyel az utópiák kecsegtetnek”. Az utópista-felszabadító liberálisokkal, szocialistákkal szemben tehát a konzervatív habitusból fakad, hogy adott helyzetben a veszteség fölötti bánat erősebb az újdonság vagy az ígéret keltette izgalomnál – miközben a progresszívek számára az „új”, a megszokottól eltérő (bármi) egész egyszerűen jobb, értékesebb.
Viszont éppen az említett Roger Scruton volt az, aki a napokban megfogalmazta ennek az egésznek a migrációs válság kapcsán kikanyarítható relevanciáját: a baloldal ugyanis úgy állítja be a nemzetet mint létező közösséget féltőket, hogy a meglévő iránti szeretetet az idegenség elleni gyűlöletként címkézi meg. Hogy az, aki az embercunamiban a fennálló európai rendre irányuló veszélyt lát, az idegengyűlölő, aki pedig a mélyebb összefüggésekre, Európa közelgő demográfiai katasztrófájára hívja fel a figyelmet és civilizációk összecsapásaként láttatja azt, ami történik, az politikailag inkorrekt. Pedig a történelem nem egy csalfa céda: az európai birodalmak az elmúlt 400-500 évben gazdag, erős, hódító hatalmak voltak, és a hidegháborút követően úgy gondolták, hogy ha bár korábbi hódító státusuk el is enyészett, az általuk – s persze időközben Amerika által – teremtett liberális demokrácia természetszerűleg veszi át az egyeduralmat a Földön. Így megszűnnek a többpólusú világrendek, s eljön a történelem vége. A liberális demokrácia mint eszme azonban nem vált univerzálissá, a törésvonalak megmaradtak, pusztán annyi történik, hogy nem államok, ideológiák, hanem különböző kultúrák, civilizációk folytatják egymással harcukat. Jelenleg pedig úgy állunk, hogy az euroatlanti civilizációt „leszüli” a fejletlen világ, s azon belül is az iszlám által dominált civilizáció. A fejlett országokban jelenleg körülbelül 1,1, a fejletlenekben viszont 6,6 milliárd ember él, s míg előbbi természetes szaporulata naponta négyezer, addig utóbbié 230 ezer fő. S mivel a világ e szegény területei – természeti erőforrás tekintetében – előbb-utóbb szűkössé válnak az ott élő milliárdok számára, útjukat a gazdagabb régiók, így Európa felé fogják venni. Mely nem elég, hogy gazdag, de már gyenge – és még hülye is.
A gazdagság-gyengeség-hülyeség koktélja pedig valóban a toynbeei öngyilkossággal ér fel. S itt érkezünk el írásom azon pontjához, amiért eredetileg tollat ragadtam: a Népszabadság ostorozásához. A hülyeség ugyanis leginkább a politikai korrektség abszurditásában és groteszkségében érhető tetten. S ha nem a bőrünkre menne a játék, igazából még nevetni is volna min. Jelen esetben azonban az elmebajba torkolló feminizmusról és annak vadhajtásáról, a genderideológiáról van szó. A Népszabadság az elmúlt időszakban kegyetlenül elkezdte tolni az üzenetet: örömmel közlik a hírt, hogy „gyereket szült egy férfi, aki nő volt, egy nőtől, aki férfi volt”. A gólyatábori erőszakolástól (amelytől mindenkinek kifordul a gyomra) eljutnak odáig, hogy a CEU a követendő példa, ahol külön szabályzatban definiálják szexuális zaklatásként a szexuális orientációval történő viccelést, ugratást, füttyögést, de a flörtölést is. Csak a budapesti újságírók számára fenntartott lenéző gőggel számolnak be a „nemi sztereotípiákat erősítő” (értsd: a férfi és női szerepeket férfi és női szerepekként értelmező) magyar tankönyvekről és gyermekirodalomról – pontosabban az ezeket „genderszemszögből” kutató tanulmányokról.
A legjobb sztorik persze a gyermekvállalás és az abortusz kapcsán születnek. A minapi Népszabadságban majd egy teljes oldalt fed le két dörgedelmes cikk: a lengyel abortuszvitáról és az olasz kormány gyermekvállalásra ösztönző kampányáról. Utóbbi kapcsán persze záporoznak a vádak: ez szexizmus, mi több, fasizmus. A lap szót ad egy professzor asszonynak, aki szerint ez olyan, „mintha a nőket szülőgépnek” néznék, míg egy tanárnő úgy véli, a „hagyományos családmodell is problémát okoz, ahol a szerepek le vannak osztva”. (Egyébként komolyan dilemmáztam, hogy miként is írjam le az idézettek titulusát, ugyanis a Népszabadság egy korábbi cikke szerint létezik olyan, hogy „lexikális szexizmus” mint szóhasználatban rejlő megkülönböztetés). A lengyel vita kapcsán természetesen egy, az abortusz korlátlan legalizálásáért küzdő mozgalom vezetőjét szólaltatja meg az egykoron maszkulinul szocialista napilap, aki nem akar „olyan országban élni, ahol a nők életéről szélsőségesek és fanatikusok döntenek”.
És hogy miként függ össze a társadalmi öngyilkosság, a megszokotthoz való ragaszkodás „fasizmusként” történő beállítása, a Willkommenskultur, a civilizációk háborúja a Népszabadság genderügyi kulturkampfjával? Úgy, hogy kétségünk ne legyen: ugyanez a progresszív, humanista attitűd hirdeti, hogy minden migránst be kell fogadni, sőt az emberi jogi fundamentalizmus nevében jogaikat, kultúrájukat egyenértékűként kell kezelni. Rosszabb esetben nem is nekik, hanem a régieknek kell az újakhoz integrálódniuk, ahogy azt a toleranciapárti svéd kisfilm hirdeti. Az elhülyülés, a totális önfeladás és az öngyilkosságban történő közreműködés ékes bizonyítéka pedig, hogy míg Európa súlyos demográfiai és migrációs kihívással küzd, addig a befogadást hirdető humanisták a biológiai nemek megszüntetéséért, az abortuszért és a „nemi sztereotípiák” ellen harcolnak. (És tudjuk: míg a jog az öngyilkosságot nem, az abban történő közreműködést bünteti.) A bökkenő pusztán az: ha megtörténik a houellebecq-i értelemben vett Behódolás, akkor a nők életéről tényleg szélsőségesek, fanatikusok fognak dönteni. És a saríabíróságok nem fogják figyelembe venni az ENSZ nőjogi egyezményeit, ebben biztosak lehetünk.
A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója