A magányosan élő építésznő az elegáns lakónegyed társasházkastélyainak tövében, egy szecessziós kis házikóban (egykori cselédlakásban) lakott. Stílusos lak volt, mert azzá formálta, de túl kellett adnia rajta, mert gyors egymásutánban háromszor törtek be hozzá. Harmadszor úgy, hogy maga is otthon volt: arra ébredt, hogy a betörő éjjel ott áll a fejénél. Nem csoda, ha betelt a pohár, és inkább az erődszerű társasházakban keresett és talált menedéket.
Ma éjjel azt álmodtam, hogy a balliberális politika egynyári üdvöskéje, a fodrászüzletek kirakatából kilépő Fekete-Győr András betört a dolgozószobámba, letámaszkodott az íróasztalomra és azt indítványozta, hogy haladéktalanul beszéljük meg ezt vagy azt a mondatot. Mit sem törődve a sarkában nyomuló feketedobozos kommandóval, keresetlenül felszólítottam, hogy vigye az íróasztalomról a koszos mancsát, hiszen attól, hogy alkotói műhelyemet nem vigyázzák állig felfegyverzett őrző-védők, még szemernyi joga sincs az intim sajtószférába behatolni. Mire kifejtette, hogy én nem is vagyok újságíró, csak messziről annak látszom: egyszerű propagandista vagyok, akire nem érvényesek a szabadságjogok, értelemszerűen a sajtó- és szólásszabadság sem.
A pökhendi új undokokat nem azért utálom, mert nulla teljesítménnyel, építés helyett rombolás révén akarnak hatalomra jutni, intézményeket és médiumokat betiltani; hanem azért, mert már a demokrácia látszatára sem adnak. Talán azért, mert nem demokraták. Bemennek a munkahelyére és elbeszélgetnek a sajtómunkással. Félni ugyebár röhejes tőlük a gyíkválluk miatt – egészen más persze a helyzet, ha a nyomukban nem feketedobozos kommandó nyomul, hanem néhány erőszakszervezet.
Lehetne persze a tudatlansággal, történelmi sötétséggel mentegetni őket, ha a baráti média (a Kuncze-féle recept szerint) nem épp a mindentudás mítoszával próbálná őket a semmiből felépíteni. Támogatóik ettől a Lukács Gyuri-s tempótól egy futó pillanatra vissza is riadtak ugyan, de aztán megszületett a konszenzus: tényleg, legyenek azok ott inkább propagandisták – ne vonatkozzon rájuk Európa.
A folyamatnak pedig nehéz megálljt parancsolni. A propagandasajtó után jött a cselédsajtó, a lakájmédia, s a mind elborultabb agyú Tamás Gáspár Miklós most éppen a terrorsajtónál tart. Lesz még itt atomsajtó, sőt napalmsajtó is. Ragozhatják a dolgot, de a lényeg változatlan: nem akarnak – főleg az Európa középtávú jövőjét is meghatározó migránskérdésben – e média észérveivel vitatkozni. „Ha azok ott nem kollégák, nem kell velük idegesíteni magunkat. Mondjuk róluk azt, hogy hazudnak, s akkor nekünk definíciószerűen mindenben igazunk van.”
Megrögzött demokrataként én persze újságírónak tekintem Tamás Gáspár Miklóst is, Lengyel Lászlót is. (Hiába ékesítik magukat filozófusi meg pénzügykutatói ordókkal: ha újságba írnak, akkor újdondászok.) Utóbbiról Fekete-Győr András a zsenge életkoránál fogva nem tudhatja, hogy ő a fordított Kasszandra: még véletlenül sem jönnek be a politikai jóslatai. Lengyel ettől függetlenül folyton politikai tanácsadói szerepbe lavírozza magát: mostanság például Botka Lászlóval ebédelget együtt a Kiskakukk étteremben.
Fekete-Győr még a spenótos kanállal igyekezett eltalálni a száját a bölcsiben, amikor Lengyel már megjósolta: ha a mucsai jobboldal elveszíti az 1994-es választásokat, Boross Péter katonai puccsal önkényuralmat fog bevezetni. Ekkor Lengyel már a honi balliberális elit hőse volt, túl a „Miki egeres” afféron, amikor Antall József ezt a hasonlatot használta vele kapcsolatban egy különösen pimasz sajtóbeli megnyilvánulására reagálva. Pedig nem is arról volt szó, hogy Antall bement volna a szerkesztőségbe, s az íróasztalára támaszkodva számon kérte volna rajta, miért hazudik.
Lengyel a minap a Népszavában írt cikket a 2018-as elsöprő ellenzéki (Botka–Vona) győzelem esélyeiről. Az Európai Magyarország vagy ázsiai orosz kormányzóság címet viselő magvas dolgozat szót sem érdemelne, de van két figyelemre méltó motívuma. Egyrészt Lengyel szerint az ellenzék 2:1-re meg tudja nyerni a parlamenti választásokat.
A Fidesszel (és napalmsajtójával) migránsügyben ugyebár nem lehet versenyezni, de Botka hozza az új baloldali érzékenységet, Vona meg a korrupciótémát, s félidőben nagy bravúrral fordítanak. A Lengyel László-i világképben Vona már besorolt Botka mögé, s bizonyára már arról is eltűnődnek a füstös hátsó szobákban, hogy Fekete-Győr lehetne a tájékoztatási hivatal elnöke.
A másik motívumban – némiképp túlzó jelentőséget tulajdonítva néhány nyugat-európai választási eredménynek – Lengyel már-már egy új, erős balliberális Európai Egyesült Államokat vizionál, amely majd jól helyreteszi Orbán Viktort és az ő ázsiai (!) orosz kormányzóságát. Jól kizárja mindenből – igaz, attól Lengyelnek még egy fikarcnyival sem javulnak az anyagi kondíciói.
„A választások utáni német–francia politikai vezetésű EU-ban remélhetőleg meglesz a szándék az integráció elmélyítésére, és az illiberális/autokrata országok politikai változásának támogatására” – bizakodik, de aztán eszébe jut, hogy ha már mindenhonnan kiebrudalták Magyarországot, akkor miért is támogatnák az impotens ellenzékét? „Ha nem, akkor ezen országokat, köztük hazánkat második, harmadik rangú »európai sebességbe« sorolják. Biztonsági szempontból pedig Amerikával együtt megerősítik a NATO-t és annak Oroszországgal szembeni visszatartó funkcióját.” Nem is kétsebességes, hanem háromsebességes Európa! Aprócska probléma továbbá, hogy pillanatnyilag még NATO-tagok vagyunk, a katonák nem kiéhezett, szépelgő tanácsadók ábrándjai szerint szövetkeznek, Oroszországot pedig nem úgy lehet hatékonyan „visszatartani”, hogy újfent egész európai érdekszférákat lökünk a karjaiba.
Lengyelt azonban nem annyira a haza sorsa érdekli (akkor nem árulná), hanem a zsozsó. Meg is leli a megoldást: „Ha az európai vezetők a magyar választást európai választásnak is tekintik, és annak fogják tekinteni, akkor politikai és anyagi támogatást nyújtanak egy Európa-párti demokratikus ellenzéknek.” A két jelző közül nem a politikain, hanem az anyagin van a hangsúly. Igazán kár, hogy – a civil szabályozástól függetlenül – pillanatnyilag törvénybe ütközik, ha magyar politikai pártok külföldről fogadnak el anyagi támogatást. Persze huncut, aki rosszra gondol, de Botka brüsszeli útja nem nyugtatja meg a magyar demokratát.
„Nem akarjuk, hogy a Nyugat határa ismét a Lajtánál húzódjon” – írja Lengyel, ám azóta a The Wall Street Journal leszögezte, hogy a Dunától keletre nincs jogállamiság. A Dunától keletre (a folyam bal partján) az unióból nemcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Románia és a Baltikum helyezkedik el, hanem Németország nagyobb és Ausztria kisebb része is. Magyarországon a Dunántúl és Buda még jogállam, Pest és a maradék nem. Horvátország és Szlovénia is jogállam, mégis építenek kerítést.
Persze ha elindulunk az édentől keletre és kitartóan gyalogolunk, előbb-utóbb megérkezünk a Wall Streetre is. Ahol nemhogy a Lajtáról, de a Dunáról sem igen tudják, merre folyik. S azt sem tudják, hogy Magyarország egy ázsiai orosz kormányzóság. Talán Lengyel László adhatna nekik néhány nélkülözhetetlen földrajzi tanácsot.