December tele volt ragyogással, várakozással, a Megváltó születésének reményével. Már ahol. Nálunk a jóba belerondítottak méltatlan események és fake newsok (álhírek). Nem csupán az ellenzék bohóctréfáira és akrobatamutatványaira gondolok, hanem például tematizált kártyákat előrángató újságcikkekre.
Történt, hogy december 9-én vezető hírként jelent meg a HVG webfelületén, hogy Magyarország nem szolgáltatja vissza a zsidó műkincseket. Tíz perc sem telt el, és már hat portál harsogta a hírt. Már megint. Mert ez a kártya mindig előkerül a pakliból. Most azért, mert az Egyesült Államok 1994–97 közötti budapesti nagykövete, Donald Blinken olvasói levélben reagált a The New York Times november 26-i cikkére, amit William D. Cohan írt az általuk washingtoni egyezménynek nevezett dokumentum, valójában jogi kötelezéssel nem járó ajánlás jóváhagyásának húszéves évfordulója alkalmából.
Blinken azért ostorozza hazánkat, mert nem vállalunk felelősséget a zsidó polgárok zsarnoki kizsákmányolásáért. Pedig aztán ő 1997-ben jól megállapodott a magyar kormánnyal, hogy visszajuttatja Herzog Mór bankár-műgyűjtő festményeit a leszármazottaknak, azonban mindegyik magyar kormány elzárkózik a megállapodás teljesítése elől. Ha ez ilyen egyszerű lenne, valóban behúzhatnánk a nyakunkat. De nem így van.
Tény, hogy 1943–44 a magyar történelem legsötétebb korszakainak egyike. Folyt a zsidóüldözés, a gettósítás, a deportálás, s mindezen szörnyűségek velejárójaként a zsidó vagyonok rekvirálása. A magyar nyilasok kegyetlensége néha még a nácikat is meglepte. Ismerjük Tamási Áron szavait: „Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” Ne a magyarokról mondjuk ítéletet, hanem a nyilas brigantikról, akik közül sokan pár év után átöltöztek ávósnak, és a kommunisták legfőbb kiszolgálói lettek.
Az történt ebben az időszakban, hogy a gazdag zsidó családok a műkincseiket megpróbálták elrejteni, múzeumoknak letétbe adni, hogy azok átvészeljék a borzalmakat. Az vesse rájuk az első követ, aki a helyükben nem ezt tette volna. Megteltek és elindultak az „aranyvonatok” is, tele a magyar zsidók felbecsülhetetlen értékű kincseivel. Jelentős fosztogatások után a vonatok amerikai kézbe kerültek. S bár az MNB aranykészlete és Mátyás király Corvinái visszakerültek hazánkba, mégis sok kincs kézen-közön eltűnt, illetve az Egyesült Államok háborús költségeinek fedezeteként szolgált.
Eközben megint fordult a történelem kereke, és 1945 márciusában hatályon kívül került az összes, a magyar zsidókat és vagyonukat sújtó korábbi jogszabály, és megtiltották azok alkalmazását. Elrendelték az elkobzott vagyontárgyak visszaszolgáltatását. 1946-ban létrejött egy bizottság, amelynek feladata a magyar állampolgárok külföldre hurcolt javainak felkutatása volt. A bizottság elnökét két zsidó szervezet jelölhette ki. Létrejött a köz- és magángyűjteményekből elhurcolt művészeti javak miniszteri biztossága is, és 1946-ban hatályba lépett az a törvény, amely a zsidókat ért következmények enyhítéséről szólt. Megindult az elkobzott műkincsek visszaszolgáltatása.
Aztán megint fordult a kerék, és jött a következő, nácizmushoz hasonló sorstragédia, a kommunizmus. Megszülettek az államosítási jogszabályok, amelyek már minden magyar állampolgárt egyformán sújtottak. Ettől az időponttól kezdve nem beszélhetünk holokausztáldozatokat érintő vagyonelvonásról. Az államosítás a kommunista rendszer borzalma volt, amely egyaránt érintett korábbi holokausztáldozatokat és nem zsidó származású magyarokat.
Időközben, 1947. február 10-én megszületett a párizsi békeszerződés, amely alapvetésként mondta ki Magyarország felelősségét a háborúért. A magyar kormány arra kötelezte magát, hogy kártalanítja azokat a magyar állampolgárokat, akiknek javait elvették és nem adták vissza. Az Alkotmánybíróság 1996-ban kimondta: „Az állam az őt terhelő kötelezettséget akként is teljesítheti, hogy – teherbíró képességével arányban álló módon – a károsultakkal szembeni kötelezettségének kárpótlás útján tesz eleget.”
Az állam ezt a feladatát a kárpótlási jogszabályokkal már 1992–93-ban megoldotta. Az Alkotmánybíróság szerint: „A kárpótlás megfelelő kártalanítást jelent azoknak is, akiknek a tulajdonát zsidó származásuk vagy izraelita vallásuk miatt vonták el.” A kettős kárpótlás elkerülése érdekében mindemellett fontos kikötés volt, hogy nem illeti meg kárpótlás azt, akinek igényét nemzetközi szerződés rendezte.
Magyarország tizenhét országgal kötött húsz vagyonjogi szerződést. Többek között 1973-ban az Egyesült Államokkal. Eszerint a magyar kormány azért fizetett húsz részletben 18,9 millió dollárt az amerikai kormánynak, hogy a felek véglegesen rendezzék azokat a károkat, amelyeket a szerződés megkötése előtt a magyar állam az államosítási vagy egyéb igénybevétellel okozott az Egyesült Államoknak mint államnak és állampolgárainak. (A nyilas korszak idején külföldre menekült zsidó magyarok nagy része az 50-es évek elején már külföldi állampolgár volt.)
S bár nem köztudott, de bizony adott vissza letéteket az állam honfitársainknak származásukra való tekintet nélkül még a szocialista korszakban is. Csak néhány példa: 1989-ben a Szépművészeti Múzeum nyolc letétben lévő képet juttatott vissza a Herzog családnak, egyet pedig 1999-ben. Kapott vissza képet Hatvany Ferenc is 2000-ben, a Sigray család 273 tárgyat, a Károlyi család kilenc festményt, öt képet pedig Vida Jenő 2002-ben, amiből egy 2003-ban rekordáron kelt el egy aukción. Hiszen az első Orbán-kormány már elkezdte felmérni a letéteket, hogy azokat visszaadhassa jogos tulajdonosának.
A Vida-kép aukciós értékesítése után azonban 2003-ban született egy Draskovics Tibor–Hiller István-féle egyezség, amely még a jogilag viszonylag egyértelmű esetekben sem vállalt felelősséget a döntésért, és azt a bíróságokra hárította. 1997-ben Magyar Bálintnak és vizsgálóbizottságának – egy későbbi bírósági ítélethez viszonyítva – valószínűleg fogalma sem volt jogilag, hogy mit is ígér a nagykövetnek, 2003-ban a Medgyessy-kormány pedig már nem vállalta a döntésért a felelősséget. Blinken a levelében egyébként kizárólag a Herzog-gyűjteményre koncentrál. A Herzog család Magyarország híres műgyűjtő családja volt. Sikerült az SS-szel megállapodniuk, és magas árért külföldre távozhattak. Vagyontárgyaik azonban előbb a zsidórekvirálás, majd a minden magyar állampolgárt érintő államosítás sorsát élték át.
Herzog Erzsébet lánya, Martha Nierenberg az első polgári kormány idején, 1999 októberében beperelte a magyar államot tizenkét képért, amelyek közül egyről megállapította az állam, hogy letét. Így azt visszaadtuk. A per több fokozatot megjárt, míg végül 2008. január 10-én az ítélet jogerőre emelkedett. Mind a tizenegy kép az állam tulajdonában maradt. Volt köztük államosított, elbirtokolt, csempészet miatt elkobzott festmény. Négy kép pedig az amerikai–magyar vagyonjogi megállapodás hatálya alá tartozott, amely alapján Herzog Erzsébet összesen mintegy 280 ezer dollár kártalanítást kapott.
Becsületére legyen mondva, soha, sehol nem hivatkozott a zsidóüldözésből származó vagyonvesztésre. Nem így lánya, Martha Nierenberg és Herzog Mór dédunokája, Csepel Dávid. Ő 2010-ben perelte be Magyarországot Amerikában, immár negyvennégy kép kiadása iránt, amelyben benne van az a tizenegy, már megítélt műalkotás is.
Csepel kétségbe vonja, hogy a magyar állam ítélete megfelelne a nemzetközi jog elvárásainak. Feltételezem, az örökösök azért állítják be az ügyet a zsidóüldözés következményének, mert így vélik alkalmazhatónak azt az amerikai precedenst, amely szerint – a genocídiumba beleértve a vagyonelvételt is – nem áll fenn a magyar állam immunitása, vagyis az Egyesült Államokban újraindítható a per. 2019. január 7-én az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága azonban kilenc év után kimondta, hogy nem lehet lefolytatni a Herzog-örökösöknek a magyar állam ellen indított perét az Egyesült Államokban! A perérték több mint százmillió dollár.
Az igazság bármily lassan is, de felszínre tör. Tartok tőle, hogy a sztorinak nincs vége, és most majd megint várható, hogy újból előjön a kártya a pakliból. Sajátos, de nálunk a történelmi átalakulás úgy zajlott le, hogy nem volt reprivatizáció. Részleges kárpótlás volt, s az orvosolni kívánt tulajdoni sérelmek eleve a tulajdon elvesztését feltételezik. Persze ami visszajár, az visszajár, de ez a döntés tízmillió magyart érintett, és nem lehet alóla kivétel senki. Még a kapcsolatai miatt sem. A magyar állam joghatósága pedig töretlen, és bíróságainak döntései megfelelnek a nemzetközi jog elvárásainak.
A szerző jogász