A valódi rendszerváltozás ideje című, május 28-án megjelent cikkemben arról írtam, hogy nyolc év után eljött az ideje a politikai és a gazdasági rendszerváltás kulturális, szellemi alapzata megteremtésének is. Másképpen szólva: paradigmatikus fordulatra van szükség Magyarország kulturális és szellemi életében.
Mindez természetesen szorosan kapcsolódik a Szakács Árpád által elindított, rendkívül hasznos vitához is, jómagam a témát viszont a politika felől közelítve értelmezem.
Abból indulok ki, hogy Magyarországon a rendszerváltás kezdeti időszakában a főként az SZDSZ által hazánkba importált liberális-neoliberális nézetrendszer uralkodott el, nemcsak a politikai életben, hanem a gazdaságban és a kultúrában is.
A liberális elit, amelyikhez hűséges kiszolgálóként és követőként kapcsolódtak a volt pártállami, posztkommunista csoportok, megszabta és irányította a hazai szellemi életet, rendelkezett a pénzügyi források felett, ők döntötték el, hogy ki számít tudósnak, művésznek, írónak stb., ki jelenhet meg a közéletben, a nyilvánosság előtt, ki kerülhet pozíciókba és így tovább.
Egyszóval, nyugati és globális háttértámogatással nagyon hamar kialakult a nyugati áramlatot majmoló hazai fősodor, amely a régi, kádári rendszer és az új, nyugatias, globalista rendszer elitjének szövetkezésére épült.
Ez a kulturális fősodor húsz éven át nem is csak domináns, hanem uralkodó pozícióban volt, még azokban az időszakokban is, amikor nem ők kormányoztak, lásd az Antall-kormány és az első Orbán-kormány négy évét (utóbbi időszakban ugyan erőteljes lépések történtek ennek az uralkodó pozíciónak a feltörésére, de a 2002-es bukás megtörte ezt a szándékot, és visszarendeződés következett be).
Ennek döntően az volt az oka, hogy a balliberális oldal bámulatos hálózati és összetartó erővel rendelkezett s rendelkezik mind a mai napig, amelyet egy-egy ciklusig tartó kormányzás alatt képtelenség volt megtörni.
A (párt)politikai dominancia nem azt jelenti, hogy egy politikai irányzat megdönthetetlen uralkodói pozícióba, másképp hegemón helyzetbe került – ez elsősorban a diktatúráknak a sajátja –, hanem azt, hogy egy adott korszakban meghatározó súllyal van jelen a politikai versenyben, ha tetszik, vezető szerepe van a politikai életben. De mivel demokráciáról van szó, a domináns politikai párt vagy pártszövetség sem válthat örökbérletet a hatalomba, bármikor leváltható.
Mindezzel együtt is, a harmadik kétharmados győzelem – ami Európában példátlanul erős felhatalmazást jelent! – azt jelenti, hogy a magyar társadalom döntő többsége számára tartósan azok az értékek és politikai eszmék, ideálok és célok a meghatározóak, a vonzóak és elfogadhatóak, amelyeket a Fidesz–KDNP hirdet meg. Ezt az erős legitimitást és beágyazottságot a leginkább az mutatta meg, hogy a pártszövetségnek a „Folytatjuk!” felkiáltása is elég volt ahhoz, hogy a választók döntő része ismét rájuk adja a voksát.
Utóbbi miatt az alig egzisztáló ellenzék arról panaszkodott, hogy a koalíciós pártoknak még programjuk sincs, azonban itt sem értették meg a lényeget: a pártszövetség azért tehette meg, hogy így, egy szóval üzenjen a választóinak, mert éppen ezzel biztosította őket arról, hogy ugyanaz a politika folytatódik tovább, amelyet az elmúlt nyolc évben megismerhettek, és ami hiteles számukra.
Ha viszont domináns politikai rendszer alakult ki Magyarországon, akkor ebből logikusan következik, hogy helye van a domináns kultúrának is. Olyannak, amely a politikai értékekből és eszmékből következik: egy domináns, nemzeti és polgári kultúrának, az 1990-es évekből származó polgári Magyarország koncepciójának, ami, s ezt szeretném ezerszer aláhúzni, soha nem volt és nem is lesz politikai termék.
És éppen azért, mert nem politikai termék, hanem egy politikai közösség véresen komolyan át- és megélt létmódja, ideája és értékrendje, válhat képessé arra, hogy felváltsa a húsz évig, de inkább egészen napjainkig nem pusztán domináló, hanem uralkodó, gyakorlatilag hegemón helyzetben lévő neoliberális, globalista és kozmopolita látásmódot.
És itt kell élesen meghúzni a két korszak közötti különbséget. A neoliberális fősodor az elmúlt húsz-huszonnyolc évben vindikálta magának a jogot, hogy meghatározza a beszédmódot, az értékelési szempontokat, s ő döntse el azt, hogy mi számít értékes irodalomnak, művészetnek, tudománynak, egyáltalán kulturális teljesítménynek.
A liberális szempont volt az, amelyik minősített minden más irányzatot, s ez mondta ki róla, hogy „európai”, „nyugati”, „haladó”, „színvonalas”, illetve hogy „provinciális”, „törzsökös”, „parlagias”, „mucsai” és persze „színvonaltalan”.
Ő volt a zsűri, az ítélőszék, a megkérdőjelezhetetlen entitás, és senki nem tehette fel a kérdést: és vajon a fősodor mégis milyen teljesítményt tett le az asztalra? Vajon valóban ők a XXI. századiak, avagy éppenséggel kiürült, semmitmondó, megfáradt közhelyeket pufogtatnak évtizedek óta antiszemitizmusról, nacionalizmusról és populizmusról? Vajon nem épp ők ragadtak bent a XX. században?
Egyszóval: a liberális politikai és kulturális elit hegemón, uralkodó helyzetbe juttatta magát ahhoz képest is, hogy a társadalmi beágyazottsága és legitimitása minimális volt (lásd az SZDSZ választási eredményeit 1998-tól). Arisztotelész fogalmát használva, ez egy szűk elit arisztokratikus egyeduralma volt, tehát sokkal több, mint dominancia.
Nem beszélve arról, hogy a liberális fősodor évtizedeken át – a Kádár-korszakig visszanyúlva – gondoskodott arról, hogy csak az általuk elfogadott és körön belülre engedett kulturális személyek kerüljenek pozíciókba, jussanak támogatásokhoz, ösztöndíjakhoz és még sorolhatnánk.
Ez olyan, több évtizedes hátrányt jelentett a nemzeti és polgári, konzervatív tábor tagjai, tudósai, kulturális emberei számára, mint amikor egy százméteres futóversenyen arra kérnek valakit, hogy tíz méterről hátrábbról induljon. Természetes, hogy egy ilyen időszak után a liberális oldal fel tud mutatni kiemelkedő tehetségeket. De vajon hány tehetséget tudna felmutatni a nemzeti tábor, ha legalább egyenlő lehetőségekhez jutott volna az elmúlt évtizedekben? A napokban még Kötcsén is találkoztam valakivel, aki azt mondta:
„De hát ők annyira tehetségesek.” Nagyon kérek mindenkit a nemzeti oldalon, tényleg higgye el, hogy az elmúlt időszakban nemhogy lejtett, hanem egyenesen felborult a pálya a balliberálisok előnyére. És ezen gyökeresen változtatni kell, hogy az esélyek kiegyenlítődjenek!
Nagyon fontos azonban hangsúlyozni: nem hegemón, tehát mindenekfelett uralkodó, felsőbbségi kultúra megteremtéséről van itt szó, mint a liberális kultúra esetében, hanem domináns kultúráról, amely a társadalom döntő többségének létformájával, értékrendjével és gondolkodásmódjával találkozik.
Ez tehát civil és demokratikus, nem pedig elitista és arisztokratikus kultúra. Befogadó és nem kirekesztő. Nem kizárólagos, képes önmérsékletre, teret ad más szubkultúráknak is. Ám kellően magabiztos és önérzetes, mert a többség bizalmára támaszkodik. Többségi kultúrának is nevezhetnénk, de a dominancia annyival pontosabb ennél, hogy kifejezi: a társadalom egésze számára kínálja fel értékrendjét, mert biztos abban, hogy a közjót szolgálja.
Németországban a kétezres évek eleje óta beszélnek és vitatkoznak a Leitkultur (vezető kultúra) fogalmáról, amelyet egyébként egy szír származású, de német tudós, Bassam Tibi vezetett be még 1998-ban, már akkor is a migránsok és menekültek befogadásának problémáival kapcsolatban. Tibi azonban elsősorban egy európai vezető kultúráról és annak németországi jelenlétének fontosságáról beszélt, amihez a migránsoknak igazodniuk kell (emberi jogok, egyenlőség, demokrácia stb.).
Ehhez képest Friedrich Merz, az uniópártok akkori frakcióvezetője 2000-ben már arról beszélt, hogy a migránsok integrációja akkor lehet sikeres, ha kifejezetten a német kultúrához alkalmazkodnak és illeszkednek az országba érkezők, a Leitkultur tehát nála már egy olyan irányadó kultúrát jelentett, amelynek része az alapjogokon túl egyfajta értékrend, erkölcsi, magatartási és viselkedési mód, illetve természetesen a német nyelv és kultúra ismerete.
A Leitkultur körüli vita a mai napig tart, a jelenlegi német kormányban Jehns Spahn egészségügyi miniszter az, aki a bevándorlás kapcsán a német hagyományt, kultúrát és nyelvet magában foglaló Leitkultur tiszteletét tartja az integráció alapfeltételének.
Nálunk szerencsére nem a migránsok integrálódása kapcsán merülhet fel a kulturális dominancia kérdése, viszont a kérdés mégis hasonló: hogyan lehet egy globalista, kozmopolita, multikulturális alapokon álló korszak után a nemzeti hagyományokra, a polgári és demokratikus szokásokra, a családra, a keresztény értékrendből merítő erkölcsi rendre építeni az életünket? Hogyan lehet ezt úgy megtenni, hogy közben mégis fenntartsuk a nemzet egységét, s kellő teret kapjanak a dominánstól eltérő (szub)kultúrák is?
Kellő szerénységgel és alázattal minden honpolgárunk iránt, de mégis kellő önbizalommal kell és lehet vállalni a dominanciát, intézményesen, forrásokban, hogy az esélyek végre kiegyenlítődjenek ebben az országban. Mindezt abban a hitben, hogy ez nem csak ennek a tábornak válik hasznára és jólétére.
Már csak azért is, mert egyedül a többségre épülő, nemzeti és polgári domináns kultúra képes arra, hogy a migráció éveiben és évtizedeiben megtartsa és életben tartsa ezt az országot.
A szerző politológus