Fidel Castro halálával szinte egybeesett, hogy bő fél évszázad után újra megindult a polgári légi közlekedés az Egyesült Államok és Kuba között. Az igencsak halványra sikeredett Obama-éra csekély külpolitikai sikereinek egyikét, a Havanna felé való nyitást azonban könnyen eltörölheti Donald Trump, aki floridai „csatatérállami” választási sikerét nagyban köszönheti az ottani emigráns kubai kolóniának. Enyhülés vagy embargó? – ez a megválaszolandó kérdés Washingtonban. A januárban hivatalba lépő elnök mindenesetre keményen minősítette az ágyban, párnák közt elhunyt kubai vezetőt („brutális diktátor”), utalva arra, hogy az egyén eltávozhatott, de bűnös rendszere (a családban) maradt.
Nem mindenki ilyen karakán: az olykor kifejezetten felmagasztaló részvétnyilvánulások túlmutatnak önmagukon, a konkrét gyászon. Gorbacsov tudathasadásos politikai nosztalgiáját, a latin-amerikai pápa kötelezően megbocsátó gesztusát még csak-csak érteni vélem: előtérbe helyezik az embert, hogy ne kelljen a rendszerszerű vétkeivel foglalkozni. Némiképp bajosabb a kanadai dinasztikus miniszterelnök, Justin Trudeau rajongását dekódolni: a liberális felületesség sem indokolhatja ugyanis egy véreskezű, politikai büntetőtábort üzemeltető diktátor kritikátlan mennybe menesztését. Persze ha azt vesszük, hogy az embargótól érintetlen Kanada már két évtizede markánsan jelen van Kubában előbb humanitárius, majd kifejezetten gazdasági kezdeményezésekkel, akkor mindjárt érthetőbb ez a gáttalan apoteózis. Nyilván nem olyan léptékű bizniszekről van szó, hogy az Egyesült Államok ínyenc szivarozóit kerülő úton segítsék egy kis dugáruhoz: az a pillanat kecsegtet az igazi üzlettel, amikor a helyszínen, már beágyazott nexusokkal ér egy potenciális befektetőt egy mind elkerülhetetlenebbnek tetsző kubai rendszerváltozás.
Ez a számítás rejlik Obama verbális trükkje mögött is: Castróról, az amerikai álom e bosszantó rendszerhibájáról immár ne mi ítélkezzünk (mint a hatvanas évektől mindig, olykor még a világháborút is kockáztatva), hanem a történelem. Amelynek állítólag van ugyan ítélőszéke, de még a nürnbergi megnyilvánulását sem nevezhetjük feltétel nélkül annak. Nyilván Trump hozzáállását is árnyalhatja majd idővel az alakuló, felismert érdek. De mi indokolhatja az európai – köztük magyar ellenzéki – politikusok históriai farkasvakságát? Állítólagos demokraták miként borulhatnak le akár egy pillanatra is egy diktátor lábai elé?
Junckeren nem annyira csodálkozom: a konkrét választás nélkül Európa élére kerülő, luxemburgi adóparadicsomot kiépítő és működtető, kontraszelektált politikus-prototípus (nevezzék bár névleg kereszténydemokratának) egyéb fix igazodási pont híján már haláláig fiatalságának hatvannyolcas balos forradalmi romantikájába fog kapaszkodni. Annak is egzotikus karibi változatába – nem hiába kapcsolja ez a „laza” retorika az embertelen castrói rezsimhez visszatérően a lényeget elkenő bossa nova ritmust. De mi menti a diktátorsimogató hazai balpolitikusokat?
A szocialista Horváth Csaba szerint Fidelt egyenesen rum, szivar és salsa várja a mennyei kávéházban. (A mozgalmárnőket kifelejtette.) A DK-s Gréczy Zsoltnak is csupán annyi jut eszébe a diktátorról, hogy budapesti látogatásakor kivezényelték kis zászlócskával integetni a konvojának, de legalább elmaradt egy órájuk az iskolában.
Remélem, nem történelemóra. Ez esetben talán elmondhatta volna neki a tanár: valódi demokraták számára jobb- és baloldali diktatúrák között nincs különbség – nem bagatellizáljuk az egyiket, miközben abszolutizáljuk a másikat. A németek Castro távozásával egy időben ítéltek négy év börtönre egy nála is idősebb auschwitzi őrt népirtásban való bűnrészességért. Miközben róla engesztelhetetlen bíróság döntött, Castróról – obamai és junckeri megbocsátással – a történelem ítélőszéke? Ilyen nincs! Castro nemcsak politikai ellenzékét csukatta le és végeztette ki, hanem például a jehovistákat (vallásszabadság) és a melegeket (homofóbia) is. Ha azt mondják róla, végeredményben mégiscsak a hősünk volt, sőt a pólónkra nyomtatott Che Guevarával együtt ikon: ez maga az áldozathibáztatás. A (politikai) családi erőszak esetében az erőszakoló mentegetése, bűnének relativizálása.
A Klubrádió egyenesen Castro egy korai angol nyelvű rádiónyilatkozatát idézte be: „Nem vagyok kommunista.” Könyörgöm: akkor mi volt? Lehet, hogy az alattvalóinak a négyórás beszédeivel lyukat beszélt a hasába, ám egy európai hogy ünnepelheti szabadsághősként a szabadság eltipróját, a diktatúra (s nem amerikai módra a demokrácia) afrikai fegyveres exportőrét? Hogyan lehet kedélyes epizódként emlékezni a Kádárral való találkozására, midőn két tömeggyilkos összeölelkezett?
A lopakodó tudományos castroizmus a küszöbünkön toporog. Ne nyissunk ajtót neki!
