A magyarok Milánóban valóban „csak” három aranyérmet lapátoltak össze, amivel Fehéroroszország és Németország mögött a harmadik helyen végeztek az éremtáblázaton, ám ha az ezüstökkel és bronzokkal együtt készítünk összegzést, akkor tizenhárom medáliával már Magyarország az első. Miként a legtöbb riói helyet is – szám szerint tizenötöt – a magyarok szerezték, bár a kvótahajsza az átlagos, a sikert aranyakban mérő sportrajongót nem különösebben hatja meg. Ám annak a jelentőségét mindenki pontosan megérti, hogy az olimpiai programban szereplő versenyszámokban – összesen tizenkettő ilyen akad – a magyarok két arany- és négy ezüstérmet szereztek. S noha Sydney-ben négyszer, Athénban és Londonban pedig egyaránt háromszor játszották el a magyar himnuszt kajak-kenusaink tiszteletére, a hat érem, közte két arannyal, történelmi távlatban is remek eredmény. Miközben rohamosan változik a világ. A kajak-kenu már rég nem a „szocialista tömb” sportága. Milánóban százhét ország versenyzői álltak rajthoz; eme létszámmal ma már – természetesen az atlétikát és az úszást leszámítva – kevés sportág vetekedhet. S a feltörekvő országok már nem csupán megfigyelőként érkeznek a világbajnokságra: huszonnégy ország osztozott az érmeken. Fekete-Afrikát leszámítva ma már a világ minden pontján kajakoznak.
A milánói sikerek értékét más mércével is mérhetjük. Mára a kajak-kenu az egyetlen sportág, amelyben Magyarország a legszűkebb elitbe tartozik, az elmúlt két évtized eredményei alapján ne szerénykedjünk kimondani: a legjobb a világon. Az egyéni sportágakat tekintve egy-két világklasszisunk akad atlétikában (Pars Krisztián), birkózásban (Lőrincz Tamás, Módos Péter, Bácsi Péter), cselgáncsban (Ungvári Miklós, Csernoviczki Éva, Joó Abigél), vívásban (Szilágyi Áron, Imre Géza) és úszásban (Hosszú Katinka, Cseh László, Verrasztó Dávid) – a felsorolást sajnos itt be is rekeszthetjük –, miközben a tizenhárom milánói érmen huszonhárom kajak-kenusunk osztozik; ha a létszámot az ötkarikás futamokra korlátozzuk, akkor is tizenkét nevet kellene felsorolnunk.
Adódik a következtetés, az egykor lóra termett magyar ember ma már, az indiánok dicsőségét elorozva, kajakban és kenuban érzi igazán jól magát. Ennél persze összetettebb a kérdés. Magyarország egyfelől páratlanul gazdag kajakozásra alkalmas természetes vizekben, kiváló az infrastruktúra – nem véletlen, hogy az új kajakkirály, a Milánóban ötszáz és ezer méteren is győztes dán René Holten Poulsen egész nyáron Szolnokon készült magyar edzőpartnerekkel –, a sportág idehaza az utánpótlás-korosztályoktól kezdve a szabadidős rétegen át a profi versenyzőkig rendkívül jól szervezett, élő a hagyomány, szervesen egymásra épülnek a generációk.
Másfelől azt se hallgassuk el, a kajak-kenuban a mai napig elenyésző a pénz, nincs pénzdíjas Világkupa-sorozat, a multik nem tolonganak, hogy kajak-kenusokkal reklámozzák termékeiket – a magyar versenyzők éppen azért képesek évről évre kiemelkedő eredményeket elérni, mert a sportág anyagi és erkölcsi támogatottsága kirívóan nálunk a legmagasabb. Miközben nyilván az a cél, hogy ennek a gyönyörű sportágnak a népszerűsége világszerte emelkedjen, azt is látni kell, a magyar sikerek folytonossága addig biztosított, amíg fenn tudjuk tartani a kivételezettségünket. Ki tudja, még meddig.
Miért is? Az ördög ügyvédjének kérdésére nyilván nem kielégítő felelet: azért, hogy évente egy hét végén vörösre tapsolhassuk a tenyerünket, s könnyes tekintettel büszkén kihúzhassuk magunkat; ettől nem lesz jobb az életszínvonal, nem nő a GDP. Az esztendő mind az ötvenkét hetében bizonyítani kell a rátermettséget testi, lelki értelemben egyaránt, társadalmi szintű hasznosságról csak ekkor beszélhetünk.
Szintén vasárnap esti élmény. Miközben büszkén vontunk mérleget, a szövetség kommunikációs igazgatóját az egyik kereskedelmi televíziótól hívták. Stúdióvendégeket kerestek – de nem ám a huszonhárom friss világbajnoki érmes sorából. Hanem a kokainbotrányból kifolyólag.
A siker nem csak dicsőséggel, felelősséggel is jár.