Nem is hinnénk, hogy nemcsak uniós pénzek, hanem uniós jogok is eltűnhetnek. Ebben a legfőbb ludas a közösségi jogalkotásért felelős alternatív uniós Bermuda-háromszög: a bizottság. Most nagy az öröm hazánkban, mert összesen tizenegy tagállamból 1 128 385 hitelesített aláírás gyűlt össze a Minority SafePack elnevezésű európai polgári kezdeményezés támogatására, amely az őshonos kisebbségek jogainak európai szintű kodifikációjára irányul. A látványosan sikeres akció öröme azonban elnyomja a veszélyérzetet. Résen kell lennünk, mert az unió nagy szemfényvesztő, és észre sem vesszük, az európai polgári kezdeményezés hamvába holt akcióvá válhat.
Az európai polgári kezdeményezésről szóló uniós rendelet 2011. április 1-jén lépett hatályba, valójában egy év késéssel lehetett megkezdeni az alkalmazását. Hosszú, rögös út és nem diadalmenet vezetett idáig. Már 1996-ban az osztrák és az olasz külügyminiszter az amszterdami szerződést előkészítő kormányközi konferenciát megelőzően javasolta, hogy az Európai Parlamenthez intézendő petíció benyújtásához való jog mellett hozzanak létre európai polgári kezdeményezés benyújtásához való jogot is.
Miért is nem lepődünk meg azon, hogy a javaslatot a konferencia nem fogadta el? Aztán a polgári kezdeményezés jelenlegi formájához hasonló elképzelések az alkotmányszerződés tervezetében is szerepeltek. Azonban a konvent elnöksége polgárbarátnak nem nevezhető módon elvetette azokat. Végül a civil szervezetek kardos kiállásának köszönhetően mégis bent maradtak az elképzelések.
Az alkotmányszerződés ratifikálási eljárásának kudarcát követően a lisszaboni szerződésbe már a jelenlegihez hasonló rendelkezések kerültek beillesztésre. Enyhén szólva elkeserítő, az első kezdeményezéstől számítva másfél évtized kellett ahhoz, hogy e jog konkrét eljárásokat meghatározó és részletes feltételeket tartalmazó szabályai megszülessenek. Ezek után nem véletlenül érzi úgy az ember, hogy az unió vezetői nem szeretik az uniós polgárokat.
Zavaróan hat rájuk, ha a részvételi demokrácia újabb jogintézményével kerülnek szó szerint szembe.
Ilyen előzmények után nem is lehet csodálkozni azon, hogy tizenöt év vajúdás után egy jogi torzszülött látott napvilágot. Hamar kiderült, hogy a szabályozás egyes elemei nem tökéletesek, számos hiányosságra derült fény. Ezzel megkezdődött az uniós döntéshozók újabb jogi vergődése. Az Európai Bizottságnak röpke három évébe telt, hogy a rendelet felülvizsgálata érdekében 2015. március 31-én elfogadjon egy jelentést, amely ismertette az aktuális helyzetet és értékelte a feltárt hibákat.
Ezután, a parlament elképesztő iramban fél év megerőltető gondolkodás után 2015. október 28-án állásfoglalást fogadott el az európai polgári kezdeményezésről szóló rendelet felülvizsgálati folyamatáról. A jogalkotásért felelős uniós intézmények két évig tartó csendes meditációját megunva 2017-ben az alkotmányügyi bizottság, minden bizonnyal szakrális indíttatású kötelességtudattól vezérelve, saját kezdeményezésű jogalkotási jelentés készítését kezdte meg a rendelet felülvizsgálata céljából.
Három és fél év fáziskéséssel 2017 szeptemberében a bizottságnak végül sikerült épkézláb javaslatot tennie az új rendeletre. Jó munkához idő kell alapon e rendelettervezet megvitatása csaknem egy éve jelenleg is folyik – vagy inkább csordogál – a parlamentben. Erre mondja a magyar, hogy nem akarásnak nyögés a vége, csak bele ne szakadjanak. Csak remélni lehet, hogy nem kell újabb másfél évtizedet várni a módosított rendeletre.
Pedig nagy szükség lenne rá, hiszen magyar szempontból is megtapasztalhattuk az uniós Bermuda-háromszög jogeltüntető képességét. Ugyanis 2013 szeptemberében a bizottság határozatban utasította el a Minority SafePack elnevezésű javasolt polgári kezdeményezés nyilvántartásba vételét. Most még inkább meggyőződhettünk arról, hogy az unió valóban nem szereti a polgárait. Elképesztő módon a bizottság semmilyen indokolást nem fűzött a határozatához.
Azt a szemfényvesztő jogi trükköt alkalmazta, miszerint a kezdeményezés bejegyzését azért kellett elutasítania, mert a javasolt intézkedések nem tartoznak a hatáskörébe. Végül majdnem négy év küzdelem után az európai bíróság törvényszéke 2017 februárjában megsemmisítette az említett határozatot. A törvényszék kimondta, hogy a bizottság nem tett eleget az indokolásra vonatkozó kötelezettségének, nem jelölte meg a javasolt intézkedések közül azokat, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe és állításait nem támasztotta alá jogi érvekkel.
A bizottság ezek után nem tehetett mást, mint új határozatot hozott, amellyel elrendelte a kezdeményezés nyilvántartásba vételét. Kicsiny hazánkban ha egy falu jegyzője indokolás nélkül hozna elutasító határozatot, szakmai alkalmatlanságáról tenne tanúbizonyságot és valószínűleg nem sok sót enne meg a hivatalában. Jean-Claude Junckeréknek sem maradt már sok idejük a sóevésre, nem kell készletet felhalmozniuk. Jövő májusban az általuk nem szeretett uniós polgárok fogják elkergetni őket a szavazataikkal.
A Juncker féle bizottsággal ellentétben az uniós polgárok legalább szeretik a másik uniós polgárt. A Minority SafePack esetében összesen tizenegy tagállamban sikerült elérni a szükséges támogatói küszöböt, noha a törvényes előírások szerint csak hét államban lett volna kötelező. A tizenegyben benne van Spanyolország, Dánia és Olaszország is. Különösen jóleső érzéssel gondolhatunk a dél-tiroli osztrák kisebbségnek a szolidaritására. Pedig nekik valóban megvan az autonómiából fakadó minden szükséges joguk és intézményük, és ennél többet nem is nagyon akarnak.
Ennek ellenére több mint hatvanezer aláírást gyűjtöttek össze három hét alatt, mert fontosnak tartották, hogy kimutassák együttérzésüket a kevésbé jó sorban élő közösségekkel, főként a kelet-európaiakkal. A litvániai lengyelek, a lettországi oroszok és a bulgáriai törökök is kellemes meglepetést szereztek, és a spanyolországi baszkok és katalánok tömegével mozdultak meg. Felhőtlen örömre azonban egyelőre nincs okunk. Most jön az igazi kemény menet, most kell résen lenni, most kell jól navigálni az uniós Bermuda-háromszögben.
A szükséges számú támogató nyilatkozat benyújtását követő három hónapban a bizottság képviselői találkoznak a szervezőkkel, hogy azok részletesen kifejthessék a kezdeményezésükben felvetett kérdéseket. Ezután a szervezőknek lehetőségük nyílik arra, hogy a parlamentben közmeghallgatáson bemutassák javaslataikat.
A kezdeményezés alapos vizsgálatát követően a bizottság elfogadja hivatalos válaszát, amelyben indokai ismertetésével kifejti, hogy szándékozik-e jogalkotási eljárást indítani vagy nem, és ha igen, milyet. Ebben a folyamatban csakis a Minority SafePack sikeres kezdeményezést benyújtó Európai Nemzetiségek Föderális Uniójának harcos kiállása tarthatja életben a javaslatokat. Ugyanis a kezdeményezés címzettje nem a parlament, mint ahogyan minden normális ember gondolná, hiszen az a polgárok uniós szintű közvetlen képviselője.
Az európai polgári kezdeményezést a bizottságnak kell címezni, amely aztán tulajdonképpen azt csinál vele, amit akar. A biztosok testülete közlemény formájában megfogalmazott elutasító válaszával szemben nincs jogorvoslati lehetőség. Azt a jogot, amelyet az uniós szerződések biztosítanak, az eljárás végén a bizottság Bermuda-háromszöge simán elnyelheti. Ez az egyik legordítóbb demokráciadeficitje az uniónak.
A szerző jogász