Az elöregedő társadalom rövidesen nagy terheket ró a központi elosztórendszerekre. Kevés lesz a járulék- és adófizető, és egyre több az igénybe vevő. Mindenképpen el kellene érni, hogy a teljes termékenységi ráta (fertilitás), azaz a szülőképes korban lévő nők által vállalt gyermekek száma megnövekedjék olyan mértékre, amely lehetővé teszi a népesség fenntarthatóságát. Ez kettőnél nagyobb gyermekszám esetén lehetséges, most statisztikailag átlagosan másfél gyermeknél tartunk.
Szakszerűen szólva, a 2,1 értékű mutató helyett a közelmúlt évek hatalmas erőfeszítéseivel csak 1,5-re sikerült az értéket feltornásznunk. De sikerült! Némi előrelépést elértünk. A rendszerváltozás után ugyanis soha nem látott mélységbe süllyedt a magyar fertilitási mutató. Igen fontos lenne, hogy a társadalom korszerkezete megfiatalodjék. Demográfiai fordulatra van szükség. A magyar kormányzat igen sokat tesz annak érdekében, hogy ez meg is valósuljon. Ambiciózus célja, hogy 2030-ra elérjük a 2,1 értéket. Az addig „kieső”, azaz meg nem született gyermekek azonban nagyon fognak hiányozni a magyar lakosság korfájáról. Mi az oka a kialakult helyzetnek? Nyilván több is van. Csak ezek ismeretében várható eredményes terápia.
A gyermekek születése, felnevelése, jó szakmához juttatása társadalmi érdek. A gyermek, ahogy mondani szoktuk, „közjószág”. Mindenkinek szüksége van rá, annak is, akinek nincs vagy nem lehet gyermeke. Annak is fontos, hogy valakik vállalják a több gyermek felnevelését. Nagyon leegyszerűsítve, azért, hogy legyen majd, aki a helyünkbe áll, ha kiléptünk aktív korunkból, és megtermeli azt a jövedelmet, amely elegendő az elöregedő társadalom szükségleteinek a finanszírozására. Mi több, arról is gondoskodik, hogy a szükséges szolgáltatások egyáltalán rendelkezésre álljanak. Hiszen nemcsak a következő generáció pénze szükséges a majdani államháztartásnak, hanem a megfelelő képzettségű szakemberek munkája is kell, a legkülönbözőbb, főképp a szolgáltató ágazatokban. E területek jelentős részén nehezebb kiváltani az emberi munkát. Még ha valaki úgy is gondolja, hogy lesz elegendő időskori jövedelme, akkor is kell ember, aki segítségére lesz majd egészségügyi, életviteli problémái megoldásában.
Nem is beszélve arról, hogy még az is kérdéses, mennyi lesz az a bizonyos nyugdíj. Minden fölösleges hisztériakeltés nélkül, tárgyilagosan leszögezhetjük: ha nem változnak a feltételek, az emberek egy jelentős részének igen alacsony lesz a várható nyugdíja. Egyszerűen azért, mert most nagyon alacsony járulékot fizet, élve az adott jövedelemszerzési lehetőségekkel. Bár a kormányzat pozitív módon figyelembe veszi a gyermekgondozással töltött időt, a gyermekes párok nyugdíjjövedelme mégis elmarad a gyermektelenekétől. Bizony, időskorú jövedelmünk szempontjából nagyon fontos, hogy milyen létszámú és képzettségű lesz az utánunk következő generációk sora.
A mai járulékfizetésünk a jogosultságunkat szabja meg, de az, hogy mekkora jövedelemösszeg lesz, amit eloszthat majd nyugdíjaskorunkban az államháztartás, az bizony a következő generációk által termelt jövedelem összességétől függ. A modern világban egyre inkább csak a képzett emberekre van szükség. Tehát, a mai és a jövőbeni fiataloknak tanulniuk kell. És még a képzettek is nehezen helyezkednek el. Csalóka, ha csak az általános munkanélküliségi számadatokat nézzük. A korosztályokat tekintve a fiatalkorúak elhelyezkedési lehetőségei Európa-szerte a legrosszabbak, körükben a legmagasabb a munkanélküliség mutatója. Márpedig, ha azt nézzük, hogyan növelhető a gyerekszám, akkor elsősorban a fiatalok helyzete fontos. Hiszen attól függ, mernek-e, tudnak-e gyermeket vállalni, hogy biztosított-e az egzisztenciájuk.
Az egyik fő gond éppen az, hogy a gyermekvállalás időpontja erősen kitolódott a harmincas évek utáni életszakaszra. Ha valaki a negyven felé járva jut el a szüléshez, éppen nyugdíjba megy, amikorra gyermeke a sok tanulással töltött év után keresőképes lesz. Bizony, ebben az esetben, ha majd a következő generáció is kitolja a házasodás, pontosabban, a gyermekvállalás időpontját, a majdani nagyszülő aligha tud sokat segíteni. Pedig a nagy család szolidaritása sokat tudna előremozdítani a családok életén, különösen ott, ahol a nő is magasan kvalifikált munkát végez.
A gyermekvállalás visszaesésének tehát az egzisztenciális bizonytalanság, a tanulással töltött, lényegesen meghosszabbodott idő és a nagy család segítségének elmaradása az oka. De ennél talán még nagyobb szerepe van annak az individualista filozófiának, amely ma uralja a társadalmat. A fiatalok nem köteleződnek el, nem szívesen vállalnak áldozatot alkalmazkodással. Gyakran azonban nem is találnak megfelelő társaságra a modern világ virtuális létmódjában. Egyébként még ha volna is társas kapcsolatuk, nem ösztönzi őket eléggé a szükség a házasodásra, hiszen módjuk van a születésszabályozásra. Öregkorukban is megélhetnek gyerek nélkül, gondolják.
E téren a társadalom – valójában maga az egyén – a felelős. Az állam elsősorban a közösségi normák erősítésével, a család mint életforma presztízsének növelésével segíthet. A jelen kormányzat tesz ilyen irányú lépéseket. Míg a 2000-es évek szociálliberális kormányai csökkentették a gyed időtartamát, a kormány visszaállította három évre. A diplomásgyed is meghosszabbodik, a gyermek kétéves koráig tart. Míg 2010-ben csak 1000 milliárd, 2017-ben már majd 2000 milliárd forint áll rendelkezésre családtámogatásokra. A családi adózás maga, s a kedvezmények rendszere azt szolgálja, hogy a szülők jövedelmük minél nagyobb részét fordíthassák gyermekeikre. Egy átlagos jövedelmű, háromgyerekes család már szinte nem is kell, hogy személyi jövedelemadót fizessen, s a kedvezmény a negyedik és a további gyermekenként nő. Sőt 2018-ban a kedvezmény mértéke még tovább növekszik. Persze ennek valóban az a feltétele, hogy legyen miből levonni az adókedvezményt, tehát legyen kellő jövedelem.
Mindenesetre ezt a célt szolgálja, hogy a családi típusú adózás megosztható a szülők között. Jellemzően gyermekvállalásra biztatás, hogy már a várandósság 91. napja után igényelhető. Van az első házasoknak is adókedvezmény, amit 2015 óta már szép számban vettek igénybe. A nők munkába állása ma még szükséges, kell a jövedelmük a megélhetéshez. Ez akkor lehetséges, gyermekek mellett, ha van hol elhelyezni őket. (Az óvoda pedig amúgy is kötelezővé vált.)
A 2018-as költségvetés kapcsán ígéretek fogalmazódtak meg a bölcsődei-óvodai férőhelyek bővítésére. A kormányzat a nők munkáját segítendő, s a családok terheit könnyítendő, további lépést tesz a gyermeknevelés költségeinek elismerésében, azzal, hogy a bölcsődei, óvodai díjakra is kiterjeszti az adómentességet. Természetesen, magának a jövedelemadókulcsnak a csökkentése és az alapvető élelmiszerek általános forgalmi adójának mérséklése is általában több pénzt jelent az embereknek, s így a családoknak is.
Azonban az új építésű ingatlanok radikális áfacsökkentése mint lakástámogatás, nyilván az életkezdeteknél a legjelentősebb segítség. (Bár nyilván ennek az építőipar fellendítésében játszott szerepe is fontos volt a kormányzat számára.) Az otthonteremtés és a demográfia összekapcsolására irányuló szándékot jelzi az is, hogy a jelzáloghitellel rendelkező családok a harmadik és a további gyerekek után 1-1 millió forintot leírhatnak majd tartozásukból, mert az állam azt átvállalja.
Nem titkolt szándék, hogy jó lenne, ha a fiatal értelmiségiek minél korábban vállalnának gyermeket. Az ilyen családokban szocializálódó gyermekek nyilván maguk is magasabb képzettségre fognak törekedni. De egyébként is, miért kell éppen a legképzettebb nőknek halogatniuk a gyermekvállalást? Azokban a családokban, ahol a képzéshez diákhitelt vettek fel, a diákhitel-tartozással rendelkező nőknek két gyerek után a tartozás fele, három gyerek után a tartozás egésze elengedésre kerül majd.
Mindezek az intézkedések már a jelenben hatnak, így társadalompolitikai hatékonyságuk nem ütközik a politikai logikával. Kicsit nehezebb kérdés a demográfia és a nyugdíjreform összekapcsolása.
A közelmúltban több családügyi konferencián elhangzott olyan javaslat, hogy a társadalombiztosítás reformja során kössük a nyugdíjat a felnevelt, taníttatott gyermekek számához. Ez a javaslat már évtizedek óta megfogalmazódott a magyar származású, New York-i Demény Pál, de e sorok írója és a társadalombiztosítás 1990 utáni vezetője által is. A gondolat azonban nehezen tör át a közvéleményben és a napi politikán. Érdekellentétek – állítom, mesterséges – megfogalmazására ad ugyanis alkalmat. Mondván, a gyermekesek ilyen előnyben részesítése igazságtalan lenne a gyermektelenekkel szemben, akik szintén fizettek életük során társadalombiztosítási járulékot.
Ma még nehezen fogadtatható el az az egyszerű tény, amit a cikk elején is megfogalmaztam: a gyermek közjószág. Mindenkinek szüksége van rá, de nem mindenki vesz részt arányosan felnevelésének költségeiben. Ez igazságtalanság, amit fel kell számolni, azzal, hogy kétcsatornássá tesszük a nyugdíjrendszert – elismerve, hogy a gyerekre történő ráfordítás oroszlánrésze még mindig a családokat terheli. Ezt pedig fel lehet fogni úgy is, mint egyfajta járulékfizetést, és ennek arányában a gyermeket nevelők számára – ráfordításaikkal arányosan – járadékot kell adni. Hiszen aki tovább taníttatja gyermekét, ezzel jelentős áldozatot vállal, indokolt is, hogy többet kapjon. Éppúgy, mint ahogy igazságosnak vélik, hogy többet kap, aki magasabb járulékot fizet a magasabb jövedelméből.
A szerző nyugalmazott egyetemi tanár, professor emerita