2011. december elején megcsörrent a telefonom, és legnagyobb meglepetésemre Csurka István drámaíró szólalt meg a vonal másik végén.
„Kedves Anna, ezúton szeretném megköszönni önnek, hogy kiállt az Újszínház nemrégiben megválasztott vezetősége mellett. Úgy tudom, hogy ön interjút adott Svédország egyik legolvasottabb napilapjának, a Dagens Nyheternek, hogy megvédje Dörner György igazgatót, valamint engem a liberálisok hamis vádjaitól. Mikor tudna meglátogatni a solymári otthonomban?”
A lélegzetem is elállt e mondatok hallatán. Évek óta tartok előadás-sorozatokat a Magyarországot érintő legfontosabb kérdésekről Stockholmban, és valahogy mindig belecseppenek abba a néha nagyon kellemetlen helyzetbe, hogy a nekem otthont adó Magyar Házban megtalálnak a Skandináviában élő liberális újságírók.
Így esett, hogy amikor az év novemberében Svédországban jártam, az ottani sajtónak a legfontosabb gondja éppen Csurka István drámaíró intendánssá kinevezése volt.
Egy bizonyos Rosenberg Ervin közszereplő szerint ugyanis 2011 őszén kígyózó sorokban tüntettek az emberek az Újszínház állítólagos „antiszemita” vezetősége ellen Budapest utcáin. Rosenberg szerint a Paulay Ede utcai színháztól a Bajcsy-Zsilinszky útig tombolt a tömeg – azt skandálták, hogy „Le az új vezetéssel!”.
Lelkiismeretlenség lett volna részemről ezt – lehetőségeim szerint – nemzetközi, valamint hazai szinten nem megcáfolni, pláne hogy a Terézvárosban lakom.
A megtiszteltetéstől meghatódva látogattam meg Csurka Istvánt élete utolsó karácsonya előtt az otthonában, ahol a feleségével és Dörner Györggyel együtt fogadott.
„Hogyan tovább? Hajlandó-e kiállni az Újszínház ügyéért más hazai és nemzetközi fórumokon is?” – kérdezte tőlem a nagy magyar drámaíró a dolgok közepébe vágva. A válaszom csak egy lehetett, hogy természetesen, ugyanakkor azt is hozzátettem, hogy én ehhez egyedül kevés vagyok.
A művész nem tud megélni mecenatúra vagy szponzoráció nélkül. Ugyanakkor amíg a mecenatúra önzetlen adomány, a szponzoráció visszterhes jogügylet, tehát ha egy állami szerv, civil szervezet, köztestület vagy egy gazdasági társaság a támogató, akkor az már egy bizonyos ideológiai tartalmat is elvárhat az általa felajánlott tiszteletdíjért.
Ha a művészi szabadság alapelve a teljes függetlenség, akkor erre egyetlen megoldás létezhet, a Csurka István által is képviselt harmadik út.
Akkor és ott Csurka István solymári otthonában, ezzel az eszmeiséggel azonosulva vállaltam el és tekintem azóta is küldetésemnek a konzervatív magyar értékek közvetítését. Csurka István személyisége értékegyensúlyt teremtett és a művei által értékegyensúlyt teremt mind a mai napig a hazai prózairodalomban.
Az ő szellemisége ad erőt nekünk, konzervatívoknak ahhoz, hogy vitába szálljunk a magyar mecénások és szponzorok pénzén, nemzetünket kül- és belföldön egyaránt gyalázó íróinkkal.
Segít minket abban, hogy magunkévá tegyük azt a sokaknak nem természetes gondolatot, hogy a művész szabadelvűsége és társadalomkritikája nem jelent egyet sem a történelmi Magyarország alkotóinak kirekesztésével, sem a nemzetgyalázással.
Csurka István nemcsak író, hanem látnok is volt. Amikor először és sajnos a nem sokkal később bekövetkezett halála miatt utoljára meglátogattam az otthonában, megjósolta a magyar művészet megtisztulását.
Fájdalom, hogy ennek a folyamatnak ő személyesen már nem, csak a szellemi hagyatéka által lehet részese.
A szerző jogász, pszichológus
