Ünnepelni mentünk a Várkert Bazárba: október 24-én volt harminc éve, hogy megalakult a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, a NOE. A rövidítést az alakuláskor tudatosan Noéként ejtettem ki, az emblémába is bekerült a bárka: menedéket építettünk a több gyermeket nevelőknek, egy már akkor sem gyermekbarát társadalmi közegben.
A NOE életem meghatározó szervezete, a megalapításáért folytatott harcok során léptem ki az orvostudományi kutató kényelmes laboratóriumából a közéleti térbe. Örömmel és hálával siettem tehát az ország legnagyobb civil szervezetének születésnapi ünnepségére.
Azért kell erről írnom, mert az ünnepség egy roppant fontos következtetés levonására adott alkalmat. Meghallgattuk Kardosné Gyurkó Katalin elnök asszonyunk köszöntőjét, és jóleső érzéssel nyugtáztuk tényszerű s nem szóvirágos szavait. Őt azonban az EU családszervezeteinek a Coface Families Europe nevű ernyőszervezetéből érkezett előadása követte.
Nagyon fontos beszéd volt. Világossá vált bennünk az a kettősség, ami a családok dolgában is ellentétes táborokra osztja a világot. Szó sem esett az égető gondokról. A házasságok számának csökkenése, az első szülés kitolódása az anyák harmincas éveinek vége felé, a nyugdíjrendszerek összeomlásával fenyegető alacsony termékenységi mutatók mintha nem is volnának. De fontos helyen szerepelt, hogy az anyák markánsabban legyenek jelen a munkaerőpiacon, és ha kell, több apa maradjon. Ez a jelenleg erőszakosan terjesztett tévedés: a nemek egyenlőségét összekeverik az egyformasággal.
A NOE az eltelt harminc évben minden fundamentalizmustól mentes maradt. Minden nagycsaládos egygyermekes családként kezdte, szoktuk mondani. Nekünk a diszkriminációmentesség erről szól. A Coface azonban az emberi együttélés minden formáját egyenlő értékűnek tekinti. Ez pedig két egymástól merőben eltérő felfogás. Az egyik azt üzeni: minden embernek joga van ahhoz, hogy legyen gyermeke. Ha egy homoszexuális pár a természet rendje szerint ebben nem részesül, akkor esélyt kell adni arra, hogy örökbefogadással teljessé tehesse az életét. A másik szemlélet szerint minden gyermeknek joga van az apjához és az anyjához. Mi Apa, anya, gyerekek címmel támogattunk európai polgári kezdeményezést, és közel áll hozzánk az a szemlélet, amelyet a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom képvisel.
A NOE, ha hű akar maradni önmagához, távozik a Coface ernyője alól. De ez az egyesület belső ügye. De a Coface-üzenet családosnak és nem családban élőnek egyaránt megmutatja, hogy a világban egymástól merőben eltérő nézetek ütköznek. Ezekben a kérdésekben az egyes embereknek is és az államoknak is állást kell foglalniuk. Abban egyetérthetünk, hogy minden embernek legyen a joga, hogy úgy élje le az életét, ahogy akarja. Hajdani professzorom mondta: mindent megtehetsz, de mindennek van következménye. Az állam az egyének döntésére kétféle módon reagálhat: negligenciával, azaz magánügyként kezelve a kérdést, vagy a közösség számára hasznosabb formák támogatásával, szakszerűen mondva, pozitív diszkriminációval.
El kell dönteni: a munkaerőt bevándorlással biztosítsuk vagy a családtámogatási rendszer révén érjük el, hogy elegendően legyünk a ránk háruló feladatok ellátásához, a nemzet fennmaradásához. Az előbbi a kormányok számára sokkal könnyebb. Néhány jogszabállyal szélesre tárulhatnak a kapuk. Mi 2010 óta a nehezebb úton járunk. A felmérések azt mutatják, hogy a magyarok több gyermeket szeretnének, mint amennyi a valóságban van, illetve lesz nekik. A mi családtámogatásunk tehát nem államilag elvárt gyermekszülésre biztat, s végképp nem kényszerít, hanem épp ahhoz segíti hozzá a családokat, hogy saját vágyaikat beteljesíthessék.
Az emberek két fontos ösztönt örököltek az állatvilágból: az önfenntartás és a fajfenntartás ösztönét. Ma a mérleg világszerte az önfenntartás felé billent. Ha ez nem változik, akkor nemzetek vagy akár kontinensnyi kultúrák is eltűnhetnek. Vegyük észre, hogy ami lesz, rajtunk múlik. 2018 után folytatódik a családpolitika, vagy jön a bevándorlás. Tavasszal erről is dönthetünk!
A szerző a NOE első elnökhelyettese (1987–1990)