Úgy tűnik, az első világháborút lezáró szerződésekből leginkább csak a magyaroknak hátrányos kitételeket tartották be, a jogok biztosítása azonban a mai napig várat magára. Ugyanis a határon túli magyarok 99 éve nem kapják meg mindazokat az egyéni és közösségi garanciákat, amelyeket a győztes államok nemzetközi szerződésben ígértek a Kárpát-medencei magyarságnak.
Az I. világháborút követően a kisebbségekre vonatkozó rendelkezések több dokumentumban is megjelentek – így például részei a trianoni „békeszerződésnek” is, de valójában csak utaló jellegű normaként. A kisebbségi jogok tényleges tartalmát a háború után, 1919-ben kisebbségi egyezményekben foglalták össze. A szövetséges és társult főhatalmak Ausztriával, Csehszlovákiával és a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal Saint-Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én, míg Romániával egy nappal korábban, Párizsban kötöttek ilyen kisebbségi egyezményt.
Ezek a szerződések többek között olyan rendelkezéseket tartalmaznak, mint hogy az ország minden lakosát ugyanaz a teljes védelem illeti meg élete és szabadsága tekintetében, vagy hogy a törvény előtt mindenki egyenlő. De olyan konkrétumokat is megfogalmaztak, hogy „egyetlen (…) állampolgár sem korlátozható bármely nyelv szabad használatában”, legyen szó akár a vallási életről vagy a sajtóról. Sőt, a szerződések azt is kikötik, hogy a kisebbségeknek jogilag „ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat” kell élvezniük, ott, ahol pedig nagy arányban élnek, a gyermekeket az elemi iskolában saját nyelvükön taníthatják a közvagyon terhére.
„Románia hozzájárul ahhoz, hogy az erdélyi székely és szász közületeknek a román állam ellenőrzése mellett vallási és tanügyi kérdésekben helyi önkormányzatot engedélyezzen” – így szól az 1919-es párizsi kisebbségi szerződés 11. cikke. Megkérdezhetnénk, hogy máig ez milyen mértékben valósult meg, de néma csend lenne a válasz.
Lassan eltelt száz év, és nemhogy az önkormányzatiság ilyen fokáig nem jutott el Románia a kisebbségek tekintetében, de olyan, látszólag sokkal kézenfekvőbb, egyértelműbb jogok sem képezik közmegegyezés tárgyát, mint a szabad nyelvhasználat vagy éppen a nemzetiségi nyelvhasználat az oktatásban.
Nem kell ahhoz hosszas kutatómunkát végezni, hogy könnyen belássuk: a fentiekből a mai napig csak részben valósult meg valami. Pedig a román kormány 99 évvel ezelőtt aláírta a szerződést, és elismerte, hogy a benne foglalt rendelkezések nemzetközi érdekű kötelezettségek, és a Nemzetek Szövetségének (mai nevén: ENSZ) védelme alatt fognak állni.
De sajnos úgy látszik, egy évszázad elteltével a Kárpát-medencei magyarok még mindig nem kapták meg azokat az egyéni és közösségi jogokat, amelyeket a győztes hatalmak garantáltak. Azok az elvek, amiket meghirdettek – mint például a népek önrendelkezése, a népek szabadságjogai, a nyelvi és oktatási jogok –, máig nem valósultak meg. Pedig nem kérünk se többet, se kevesebbet, csak azt, amit más európai nemzetek megkaptak és amit megígértek nekünk.
De nemcsak a párizsi szerződésben találunk ilyen ígérteket, hanem az Amerikai Egyesült Államok 28. elnöke is, Woodrow Wilson egy esztendővel korábban úgy fogalmazott, amikor elmondta híres-hírhedt pontjait, hogy „Ausztria–Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”.
A magyar nemzet immár száz éve vár az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségére. Bárhol éljenek is a Kárpát-medencében, joggal mondhatjuk: 99 év elteltével sem kérünk többet vagy mást, mint a nemzetközi szerződésben vállaltak betartását, a határon túli magyarok jogainak érvényesítését.
A szerző az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára