Szabó László Zoltán a Magyar Idők április 25-i számában megjelent írását (Utószó Lukács György átváltozásaihoz) azzal a megállapítással fejezi be, hogy „sajnos még nem született [a Lukács-tanítványokkal] egyenrangú jobboldali filozófiai iskola”.
A kijelentés két részét szeretném röviden vizsgálni, a „jobboldali filozófia iskola” és az „egyenrangú” jelző körét. Doktorátusom megszerzése, vagyis 1992 óta mindent megtettem azért, hogy olyan filozófiai iskola jöjjön létre idehaza, amely nem folytatója a pártállami vagy a pártállamtól független marxizmusnak, hanem a nyugati gondolkodás teljes hagyományát veszi alapul, különös tekintettel a magyar anyanyelvű szerzők jelentékeny életművére. Részben saját érdeklődésemet követtem a keresztény gyökerű fenomenológia és vallásfilozófia vonalán, részben az utóbbi hagyományhoz tartozó alkotók széles körű ismertetését végeztem.
A kérdés, hogy mekkora sikerrel, mások által válaszolandó meg. Ám fontos leszögezni két dolgot: az egyik az, hogy a magyar anyanyelvhez kötődő gondolkodás Lukács György munkásságához képest hatalmas arányú és jelentőségű. Hadd utaljak Polányi Mihályra, akinek filozófiai ereje és mélysége véleményem szerint meghaladja Lukácsét. Az első ízben ebben az évben alapos életrajzban részesülő Szilasi Vilmost is említhetem (lásd a róla szóló kiváló könyvet Szalai Zoltán tollából), akinek munkássága, sőt – idehaza szinte ismeretlen – befolyása is mérhető Lukácséhoz. A sort nyugodtan folytathatjuk; s ha lezárjuk, a konklúziónk nem lehet más, mint hogy a magyar anyanyelvhez kötődő gondolkodás kiemelkedően jelentékeny.
Ebbe a körbe kapcsolódik az elmúlt évtizedek kiemelkedő gondolkodóinak munkássága is, így Vető Miklósé (aki ez évben kapta meg a Magyar Érdemrendet) vagy a korán elhunyt, kiváló Tengelyi Lászlóé (akinek nevével már díjat is alapítottak barátai). Vető életműve a mai francia gondolkodás fősodrához tartozik, de bevonja a magyar anyanyelvű filozófia hagyományát is (főképpen ihlető mestere, Gondos-Grünhut László közvetítésével). Szerénytelenség nélkül szabadjon megemlíteni azt a kört is, amely a mai hazai egyetemek filozófiatanszékein bontakozott ki. Kellő nemzetközi tapasztalat és tájékozottság alapján aligha kétséges a most jelzett összefüggés akadémiai-minőségi jelentősége.
Az a kérdés, hogy mi számít „jobboldali” filozófiának, csak óvatosan válaszolandó meg. Saját törekvésem soha nem lehetett az, hogy egy pártpolitikai, ideologikus irányzattal szemben ugyancsak pártpolitikus, csak éppen más színezetű gondolkodást szegezzek szembe. Minden efféle törekvés groteszknek hat, ha a nyugati gondolkodás egészének az alapulvétele a cél.
A filozófia nem bal- vagy jobboldali (ezek parlamenti kategóriák), hanem lényegileg valósághű; s ennyiben éppen a valóságot egyéni vagy pártos szempontból leszűkíteni akarókkal szemben lép fel mint ideológiakritika, mint elfogultságbírálat. Ez volt a cél Platón műveiben, de – egy nagy ugrással – Heideggernél is azt látjuk, hogy a lelkesen pártpolitikus pályatársakkal szemben elutasítóan viselkedik. Az elmúlt években kiadott Fekete füzetek egyik nagy tanulsága, hogy a szerző kritikus az aktuálpolitikai, ideologikus írókkal szemben, miközben a korszak legerőteljesebb gondolkodását hozta létre.
A cél tehát nem szabad, hogy bárminő előjelű pártpolitikai gondolkodásra irányuljon. Nincs érdemleges „jobboldali” filozófia, csakis valósághű gondolkodás van, amely természetesen tárja fel és gondolja tovább azon mozzanatokat, amelyeknek egy oly sajátos nyelvi közösség, mint a magyar, visszatérően hangot ad a legjelentősebb műveiben. E valósághűséget konzervatívnak nevezhetjük, ha ezen egyszerre értjük a hagyomány felvállalását, megértését és továbbgondolását.
Az efféle gondolkodás soha nem lehet „egyenrangú” a pártos gondolkodással. Az egyenrangúságon túllépve átfogónak kell lennie; az ellentéten felülemelkedve el kell tudnia helyezni az ideologikus gondolkodást is a valósághű felfogás összefüggésében – éppen mint valóságszűkítést. Tartalmilag Polányi nemcsak hogy egyenrangú Lukáccsal, hanem jelentékenyebb gondolkodó; mélyebben szánt és messzebbre tekint. Nem ellentéte az utóbbinak, hanem meghaladja őt. Befolyását tekintve nem annyira ismert, ám ez utóbbit olyan tényezők határozzák meg, amelyekre a gondolkodónak magának csekély a hatása.
A cél tehát elsősorban a gondolkodás valóságossága, nem pedig a politikai faktor manipulálása. Ám kétségtelen, hogy e faktor okos használata javallható minden felelős vezetőnek, aki felismeri, hogy a cél – a politikai helyezkedés vagy éppen a divathullámok világán túl – a gondolkodás valósághű jellegének az erősítése. Ehhez azonban, hangsúlyozom, csak az akadémiai alaposság és tudományos tisztesség útja vezet, nem pedig a korrupcióé, még kevésbé a szellem világában különösen elfogadhatatlan erőszakoskodásé. Ekkor, és csak ekkor jöhet létre olyan akadémiai munka, amely a magyar kötődésű gondolkodás sajátos s egyben egyetemes jelentőségét fel- és elismeri, további kibontakozását segíti.
A szerző filozófiaprofesszor, egyetemi tanár
Mezei Balázs szerint nincs jobb- vagy baloldali filozófia, mivelhogy ezen kifejezések a politikában és nem a filozófiában alkalmazandók. Parmenidész vagy Platón idejében ez az állítás még igaz is lehetett volna, habár Platón politikai ambíciói miatt több alkalommal is Athéntól messze, a szicíliai Siracusában raboskodott. Ámde a modern kori filozófiai iskolák egy része kivetít bizonyos bölcsészettudományi premisszákat a politikai mezőbe, nem kevés problémát okozva ezzel mindkét oldalnak. Egy konkrét példát említve: az Alain de Benoist által fémjelzett francia kurzust nehéz lenne másképp nevezni, mint ami: jobboldali iskola, de ezt a viszonyítási alapokkal együtt lehet csak értelmezni. Amikor egy „jobboldali” filozófia szükségességéről írtam, egy olyan organikus fejlődés szellemi produktumára gondoltam, amely talán képes lenne megtörni a kétségkívül erőteljes baloldali politikai kötődésekkel rendelkező Lukács-utódok intellektuális hegemóniáját.
Hogy a nyugati filozófiatudomány mennyire lehet ebben példakép, az nagy kérdés, hiszen még jelenleg is markáns a különbség a kontinentális filozófia és az angolszász analitikus iskola között, olyannyira, hogy az utóbbi jóformán nem is ismeri el az európai filozófia létjogosultságát, száműzve azt az összehasonlító irodalom vagy a szociológia tanszékeire. Martin Heidegger freiburgi aktivitásait ismerve pedig talán nem ő a legjobb viszonyítási alap az objektív tudományszeretet ábrázolására. Mindazonáltal egy a célunk, amikor arra ösztönözzük a jövendő generációt, hogy ők nemzeti nyelvünket használva alkossanak maradandót.
Szabó László Zoltán, filozófus