Hetvenkét esztendővel ezelőtt, 1944. december 24-én a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai körülzárták Budapestet, ahol német és magyar katonák tízezrei, s közel nyolcszázezer polgári lakos került kelepcébe. A háború – szó szerint – házuk küszöbéhez érkezett.
A „csak egy nap a világ” háborús sláger sugallta életérzés uralkodott szerte a fővárosban, a lakosság beletörődéssel nyugtázta a Budapest alatti harcok híreit, s paradox módon még örültek is a front közeledtének, hiszen a légitámadások elmaradtak. A nyilasok által elrendelt kiürítési felhívásoknak viszonylag kevesen tettek eleget, a vasutasok pedig igyekeztek ezen rendeleteket rendre elszabotálni. A tömegközlekedés, ha akadozva is, de működött, aztán az ostrom első napjaiban leállt. Az autóbuszok üzemanyag-takarékosság miatt nem közlekedtek, de a villamosok jártak. A pesti humor még ekkor is megmaradt, hiszen a Boráros tér és a Pestszenterzsébet vonalon járó 32-es villamos tábláján valaki áthúzta a Pestszenterzsébet végállomás feliratot, és zsírkrétával odaírta: „Front”, amivel nem is lódított nagyot, hiszen számtalanszor fordult elő, hogy az alakulatuktól lemaradó német katonák ezen villamosra szálltak fel, hogy bajtársaikat utolérjék, akik teljes menetfelszereléssel, vállra akasztott géppisztollyal és páncélököllel a kézben szálltak fel a szerelvényre.
A lakosság a karácsonyi bevásárlás mellett igyekezett tartós élelmiszerekből bespájzolni és tartalékolni a nehéz időkre, bár ezt a nyilasok rendeletileg megtiltották. A fővárosi színházak, mozik sem sem akartak tudomást venni a hadi eseményekről, a pokol tornácán is működtek. A Margit körúti moziban pedig Bilicsi Tivadar és társulata adott kívánságműsort az egyetemi rohamzászlóalj katonáinak. A mozik is telt házzal működtek, ahol háborús filmek helyett magyar vígjátékokat és német revüfilmeket vetítettek, Rökk Marikával a főszerepben.
A főváros peremkerületekben lévő közművei különböző időpontokban estek el. December 28-án a gáz-, pár nap múltán a vízszolgáltatás is megszűnt, és Budapestet hamarosan szeméthegyek lepték el. Legtovább a telefonvonalak működtek, kiváló hírszerzési forrást biztosítva a védőknek. A nyilas vezetés zöme elmenekült, ám a helyi közigazgatás szinte az utolsó pillanatig a helyén maradt.
Most is kerülnek elő naplók, visszaemlékezések, hiszen az ostromgyűrűben rekedt katonák és civilek közül nagyon sokan gondolták úgy, hogy élményeiket és a velük történt dolgokat megörökítik maguknak és az utókornak. Idén két ilyen napló is megjelent nyomtatásban, dr. Lux Gyula Hadinaplóm című kötetét jelen sorok írója rendezte sajtó alá és a nagykovácsi Puedlo Kiadó jelentette meg, Barsy Irma Pincenaplóját pedig a székelyföldi Tortoma Kiadó adta ki.
A ferencvárosi Tinódi utca egyik modern garzonlakásában élő Barsy Irma a következőket írta 1944. december 23-án: „Ma reggel megcukrozta a házakat és a törmelékhalmokat a frissen szállongó hó. […] Rá is fér a városra egy kis jótékony sminkelés. Mínusz három fok, megmarad a hó. Fenyőfánk nem lesz az idén. Hús sincs az ünnepekre egy deka sem. […] Budára már nem merünk átmenni.” 1944. december 26-i bejegyzésében karácsonyukról is megemlékezett: „A szent este! Ketten voltunk Anyámmal egy díszítetlen fenyőfaág mellett […] Megittuk az utolsó igazi teát és megettük az utolsó előtti doboz szardíniát. (Az utolsó a légócsomagban van.) Később L.-ék áthívtak a szomszédba, igazi feketére. Aztán lefeküdtünk. És akkor kezdődött a pokol. Egyik ágyúgolyó a másik után, közvetlen közelben. Szemernyit sem aludtunk ezen az éjszakán. Szakadatlanul hallottuk a becsapódásokat. Még szerencsénk, hogy itt van szemben a [Gizella gőz]malom, és felfogja a lövedékeket, mint egy erős spanyolfal. Reggel felé úgy süvített és olyat csattant, hogy azt hittem, összedől a ház. És ez így tart azóta, szünet nélkül. Ma éjszaka riadó volt, bombák is potyogtak. Egy órakor lementünk az óvóhelyre, hogy ott próbáljunk kicsit aludni, sikertelenül. Tegnap aztán mi is berendezkedtünk a pinceéletre. […] Volt egy csomó tervünk az ünnepekre. Ilonka néniék hívtak jó uzsonnára, Mici néniékhez akartunk átmenni Budára, sőt úgy volt, hogy Anyám néhány hétig nála marad. Én még a sógornőmhöz is készültem a Vízivárosba. De már nem lehet kimenni az utcára, állítólag a hidakon sem lehet átmenni. Az oroszok a Zugligetben vannak. […] Második ünnep délelőttjén a lakásban a földön ülve harisnyát stoppoltam. Azért a földön, hogy kisebb célpontot nyújtsak az esetleges szilánkoknak. Folyt az égiháború. […] A becsapódások tíz percenkint ismétlődnek. Reszket az egész ház. Lángost sütök, mert elfogyott a kenyerünk. Gyönyörű idő, mínusz öt fok, napsütés, este tiszta holdvilág. De nem lehet az utcára menni. Nem tudjuk, mi történik. Budapest körül van zárva.”
Az első világháborúban derekasan helytálló dr. Lux Gyula tartalékos hadnagy, nyugalmazott tanügyi főtanácsos a budai Kis-Sváb-hegyen lévő Orbánhegyi út 13. szám alatti házuk pincéjében így írt karácsonyukról: „Szomorú este volt […], hiszen fiaink nem voltak itt, csak sógornőm, Lujza jött hozzánk. Egy fenyőágat díszítettem fel, és a gramofonon elhangzott a Stille Nacht, majd az O, Tannenbaum, és szeretettel gondoltunk a távollévőkre, élőkre és holtakra. A következő napon már igen nyugtalanító hírek szállingóztak: az oroszok már a Hűvösvölgyben vannak. A környéken már sok orosz ágyúlövedék csapódott be. […] A Lánchídon már nem engedtek át senkit, az Erzsébet hídon pedig csak csoportosan lehetett átmenni, katonai kíséret mellett. Lujzának még sikerült átmennie, s hazaérve telefonon értesített, hogy a Váci utcában nagy rombolást végzett az ágyúzás. Éppen uzsonnázni akartunk, amikor két szörnyű robbanás rázkódtatta meg a házat; egy akna a háztető utca felőli sarkát vitte el, a másik a bejárati ajtó előtt csapódott be, és betört az összes ablak. […] Az ágyúzás egész éjjel folytatódott, sőt nappal még erősödött. […]) Aznap a házunk még két telitalálatot kapott. A villanyvezeték, az utcai is elszakadt, s már nem volt villanyunk, így sem rádió, sem telefon nem működött, teljesen el voltunk zárva a külvilágtól. […] A lakásban maradni tehát már nem lehetett, egyszer a veszély miatt, másodszor a hideg miatt, mert fűteni sem lehetett. Így hát le kellett költözni a pincébe.”
1944 karácsonyán Budapesten a lövészgödrökben kuporgó és romos házakban fedezéket kereső katonák mellett a pincékben, óvóhelyeken rettegő polgárok joggal érezhették úgy, Isten elbóbiskolt, és csak a sátán van ébren.
A szerző hadtörténész