2016. június 23-án az Egyesült Királyság lakosságának többsége – szűk különbséggel – népszavazáson úgy döntött, hogy elhagyja az Európai Uniót. Bár az unióból való kilépés folyamata majd két évet vehet igénybe, a bennmaradáspártiak újabb referendumra készülnek. A Brexit okai túlmutatnak a brit sajátságokon, és az Európai Unió súlyos, azonnali beavatkozást igénylő válságára mutatnak rá.
Amikor 1951-ben Franciaország, a Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország és a Benelux-államok vezetői létrehozták a stratégiai ipari ágazatokra vonatkozó együttműködést, az Európai Acél- és Szénközösséget, a cél az volt, hogy a német–francia gazdasági ellentétek feloldásával véget vessenek a két világháborúban betetőző francia–német háborúskodásnak.
1957-ben fenti államok a római szerződéssel létrehozták az Európai Gazdasági Közösséget, amely gazdasági együttműködést, közös piacot, a belső vámrendszer lebontását tűzte ki célul. A római szerződést aláíró vezetők, Konrad Adenauer, Robert Schuman, Alcide de Gasperi elkötelezett keresztények voltak, az általuk megálmodott Európa egymással gazdasági-kulturális téren együttműködő szuverén keresztény nemzetállamok Európája volt.
Miközben az egységes Európa megálmodói keresztény politikusok voltak, az Európai Parlamentben együttesen többséget alkotó szocialista, liberális, zöld képviselők jelentős része az 1968-as párizsi diáklázadások baloldali, gyakran marxista, trockista, maoista eszmei örököse, és e körökből kerül ki az Európai Bizottság számos tagja is.
E körök jellemző ideológiája a szexuális forradalom, az intézményes, különösen a katolikus vallással való szembenállás, a nemzetállamok meghaladása, újabban a hagyományos család intézményének megkérdőjelezése. E parlamenti többség érte el, hogy miközben a lisszaboni szerződés preambulumában az alapvető európai értékek között rögzítették a görög–római antikvitás és a felvilágosodás értékeit, a zsidó–keresztény hagyományokat ugyanitt nem említették.
Ezzel el is érkeztünk a migránsválság kérdéséhez. A politikai korrektség szekuláris bajnokai a keresztény–konzervatív hagyományokhoz és az európai nemzetállamisághoz képest minden „másságot” üdvözölnek. Soros György és eszmetársai a nemzetállamok meghaladását soknemzetiségű, vallásilag kevert, multikulturális „nyitott társadalmak” építésével látják elérhetőnek.
A szíriai, iraki, afganisztáni és más közel-keleti háborúk, az afrikai éhínség elől menekülők, tejjel-mézzel folyó Kánaánt álmodó gazdasági migránsok ezrei indulnak Európa felé. Németországban a második világháború, a holokauszt borzalmai miatt sokan elsődleges lelkiismereti kérdésnek tartják a más kultúrájú, vallású menekültek, gazdasági bevándorlók befogadását.
A Willkommenskultur azonban rögtön álszentté válik, ha az unió önjelölt posztmarxista élcsapata kvótákkal akarja a bevándorlók tömegeit szétosztani az uniós tagállamok között.
Az európai őslakosoknak elege van a terrorcselekményekből, az illegális bevándorlók egy része által elkövetett erőszakos cselekményekből. Ugyanakkor a bevándorlók sem kérnek abból, hogy az unió vezetői mondják meg, melyik európai állam fogadhatja be őket. Nekik a gazdag Németország, Svédország, Nagy-Britannia kell, Budapest, Nápoly, Madrid, Ljubljana nekik túl szegény. A brit szavazók a helyi televíziókban látták a calais-i migránstábor riasztó képét és azt, hogy a brüsszeli politikai vezetés hogyan kezeli ezt a kérdést. Ezért is szavaztak a biztonságot jelentő kilépésre.
Miközben az Európai Unió az európai szabadkereskedelmet megkönnyítendő leépítette a belső vámrendszert, nem épített fel egy határozott, kemény külső vámrendszert, amely a francia, magyar, ír, görög gazdákat, olasz vagy angol textilgyárakat megvédi az olcsó kínai dömpingtermékektől, illetve a génkezelt, olcsó, rossz minőségű amerikai nagyüzemi mezőgazdasági termékektől.
Az unió és az Amerikai Egyesült Államok között kötött szabadkereskedelmi megállapodás sokkal inkább védi az amerikai gazdasági értékeket, mint az európai gazdák érdekeit. A mezőgazdaságban dolgozók életét megnehezítik azok az uniós szabályozások, amelyek a növénytermesztők és az állattenyésztők elé olyan akadályokat gördítenek, amelyeket a mezőgazdasági nagyüzemek tudnak ugyan teljesíteni, de a valódi, értékes termékeket előállító kistermelőknek e követelmények teljesíthetetlenek.
Az európai gazdák elégedetlensége EU-szerte tapintható, olyanok alkotják meg az európai agrárrendeleteket, akik nem tudják megkülönböztetni a búzát az árpától. Miután a vidéki Angliában a Brexit nagy többséget kapott, az unió vezetőinek rövid időn belül le kell építeniük a mezőgazdasági túlszabályozást, egyúttal az Amerikával kötött szabadkereskedelmi egyezmény helyett erősíteniük kell az agrár- és a könnyűipari védővámrendszert.
A munkaerő szabad áramlása tekintetében szükséges lenne, hogy az unió központi (Németország, Benelux-államok) térsége és peremvidékei (Kelet-Közép-Európa, Dél-Európa) között csökkenjenek a bérkülönbségek. Nem lehet szó európai szolidaritástól, ha a leggazdagabb tagállamok a legjobban képzett munkaerőt magukhoz csábítják, lehetetlenné téve a peremvidékek felzárkózását.
Az egészségügyben dolgozók esetében a munkaerő szabad áramlását korlátozni kell, e jognál ugyanis erősebb jog az egészséges élethez, vagy akár az élethez való jog. Ha Kelet-Magyarország, Románia szegényebb térségei, vagy Dél-Olaszország összes orvosa és ápolónője elvándorol, és őket csak rosszabbul képzett migránsokkal sikerül pótolni, a szegény térségekben élő betegek ellátása kerülhet veszélybe, a gyakran halálos, de gyógyítható betegek ezrei halhatnak meg.
Olyan uniós szabályokra van szükség, amelyek akár a szegényebb térségeknek nyújtott, vissza nem fizetendő anyagi támogatás formájában megakadályozzák az orvosok és ápolónők elvándorlását.
Az unió vezetőinek érzékelniük kell, hogy a tagállamok választópolgárai a szubszidiaritás elve alapján sokkal több nemzeti szabályozást, és kevesebb brüsszeli beleszólást várnak el. A szociálpolitika, az adórendszer, a kafetéria szabályozása, avagy a házasság intézménye nemzeti hatáskör, amelyek nem tartoznak az unió szervei, illetve az Európai Bíróság hatáskörébe.
A brit szavazók egy részének az uniós vezetők hatalmi arroganciája is visszatetszést okozhatott, az egykori világbirodalom polgárai nem nézték jó szemmel, ha német vagy francia politikusok akarták megmondani, mit tegyenek ők. Az európai politikai elit egyre inkább eltávolodott a szavazóktól. A verbálisan magukat demokratának nevező vezetők egyike, egy luxemburgi politikus odáig merészkedett, hogy a magyarországi migránskvóta elleni, várhatóan október elején megtartandó népszavazás kapcsán kijelentette, uniós kérdésekben nem helyes népszavazást tartani.
A brit szavazók nem így gondolták, felmutatták a piros lapot az antidemokratikus haladó élcsapatnak, amely nehezen viseli el, ha a nép nem azt akarja, amit ők elképzeltek.
A megoldás az unió radikális reformja. Egyes kérdésekben – mint az antiterrorista rendvédelmi intézkedések, a külső határok védelme, a védővámok, az őshonos nemzeti kisebbségek nyelvi-kulturális jogainak védelme – a közös Európát kell erősíteni, azonban belpolitikai – mezőgazdasági, kulturális, szociálpolitikai – kérdésekben helyre kell állítani a nemzetállamok teljes szuverenitását.
Ellenkező esetben Hollandia, Csehország és mások is a kilépés mellett dönthetnek.
A szerző alkotmányjogász
