Korábban is előfordult már, hogy Bolgár a célkeresztjébe vett, ami nagy önbizalomra vall, hiszen aki veszi a bátorságot, hogy kioktasson egy kollégát, annak illik különbnek lennie a másiknál. Márpedig én nem érzem magam deficitesnek vele szemben: nem én magyarázkodtam az eggyel ezelőtti Magyar Hírlapban, hogy kellett-e hivatalból jelentenem az órendszerben a Magyar Rádió washingtoni tudósítójaként a kommunista diktatúra titkosszolgálatának, vagy sem. Mivel ebben a pozícióban mindenkinek kellett, a saját bevallása szerint egyedül Bolgárnak nem, úgy véli, megengedheti magának, hogy egy emberöltő után is hirdesse az igét, „hogy mi van” valójában.
Legutóbb február elején pécézett ki magának, de gondoltam: a sas nem kapkod legyek után. Most megint én vagyok műsoron a morális orákulumnál. Azért döntöttem a kesztyű felvétele mellett, mert a szokott löttyös indulat helyett most körmönfont rágalmakról, szisztematikus lejárató hadműveletről van szó. Februárban azzal vetette el a sulykot, hogy kvázi leantiszemitázott. Sokszor leírtam már: a rágalmazó antiszemitázás egyenrangú vétek a zsidózással, mert a kabátlopási ügyek lélektana szerint alkalmas a karaktergyilkosságra. Bolgár szövege így szólt: „Azt állítja Csontos János (a Magyar Idők című kormánypárti napilapban Soros Györgyről), hogy az amerikai üzletembert magyar származásúnak szokták »aposztrofálni (…), holott Schwartz néven látta meg a napvilágot, s a holokauszt elől keresztény segítséggel menekült el«. Ezzel szemben a tény az, hogy Sorost egyrészt nem magyar származásúnak szokták »aposztrofálni«, hanem magyar zsidónak, hiszen az. De ha Csontos szerint egy Schwartz nem érdemli meg a magyar származást, csak szóljon. Vagy írja meg egyenesen.”
És most álljon itt a január 25-én megjelent, Soros Györgyről szóló, Bolgár által ravaszul kipontozott mondatom, hogy a maga teljességében láthassuk a módszert és a mószert. „Az amerikai üzletember (akit magyar származásúnak szoktak aposztrofálni, román nacionalisták például egyenesen Sörösnek, holott Schwartz néven látta meg a napvilágot, s a holokauszt elől keresztény segítséggel menekült el) nem Izraelnek javasolja a nyitott társadalmat (onnan egyes politikai erők ki is akarják tiltani); nem is hazájának, az Egyesült Államoknak (amely nem holmi gyodát épít déli határain, hanem valóságos kínai falat, természetesen lőparanccsal), hanem a szerencsétlen Európának.” Bolgár nem terheli a kontextussal a 168 óra olvasóit. Nem tudhatják meg, hogy az anyakönyvi Schwartz név annak az érzékeltetésére került az asztalra: egyesek a Sorosból miként csinálnak Söröst, hogy még autentikusabb magyarnak tűnjön. Szó sincs tehát kurziválásról vagy hasonlókról: meg van írva egyenesen a kettős (hármas) identitás.
Ez a csonkolással alkotott, puhatestű szöveg viszont engem lényegében méltatlanul leantiszemitáz, összekacsintva a 168 óra gyűlöletre fogékony olvasótáborával. Bolgárnak még a nyakatekert, inkább sejtető, mint kimondott rágalmaiban is ott az a simaszavú alattomosság, mint a hipokrita rádióműsoraiban. Mit mondhatnék a sumák vádaskodásra? Küldjem el neki négyrészes, angol és magyar nyelvű filmem DVD-jét, mely a Zsinagógák népe címet viseli; a kiváló koponya Klein Rudolf építészprofesszorral készítettük, s a kivételes teljesítménynek tekinthető Kárpát-medencei zsinagógamonográfiája alapján készült? Nem küldöm el: ne a hírbe hozott bizonygassa az ártatlanságát! Miért nem jött el az Uránia Nemzeti Filmszínházba: hosszan beszélt ott Heisler András Mazsihisz-elnök és Ilan Mor izraeli nagykövet is. A produkcióra Lázár János adta a pénzt, aki nyilván éppúgy az akut antiszemitizmusát próbálta leplezni ezzel, akárcsak én.
Bolgár György nem képes elismerni, hogy Soros György magyar zsidó származású amerikai állampolgár nem magyar érdekeket és nem is zsidó érdekeket képvisel: sokkal inkább amerikai érdekeket, legfőképpen pedig a saját érdekeit. Ő a nagy filantróp, aki ajándéklakással fizetné le volt szeretőjét, hogy ne csináljon botrányt, ha puszta emberbarátságból hozzávág egy állólámpát – aztán mégis az új szeretőnek juttatja azt a fránya lakást. A született Schwartz Györgyről szólván alávaló inszinuáció olyasmit felvetni, hogy „megérdemli” vagy „nem érdemli meg” a magyar származást. Ilyesmi csak romlott agyban fogan meg. A cinikus antiszemitázástól eltekintve ennek a „ténynek” semmi más célja nincs, mint a sanda lejáratás és a gyűlöletkeltés – s ezen a mézesmázos modor vajmi keveset változtat.
A második eset ehhez képest súlytalan: vélemény ütközik véleménnyel. A címadás persze (Alázatos szolgák) kellőképpen gennyes: a Bolgár-féle univerzumban aki kormánypárti, az definíció szerint szolgalelkű. (Balliberális kormányzás esetén persze nem.) „Azt állítja Csontos János (a Magyar Idők című kormánypárti napilapban azzal kapcsolatban, hogy Dragomán György egyszer úgy nyilatkozott: szégyelli magát a magyar kormány miatt), hogy »szégyenkezni amiatt, akinek aztán elfogadjuk a pénzét: csupán jellemhiba – nem érinti az írói minőséget.
Igaz, ha Dragomán nemcsak szégyellné, de bojkottálná is a kormányt, amely nem az ízlése szerint való, akkor soha nem jutna el díszvendégnek Tajvanra és máshová.« Ezzel szemben a tény az, hogy bírálni a kormányt és közben elfogadni a kormány valamilyen anyagi támogatását, nem jellemhiba. A jellemhiba az volna, ha az író – annak ellenére, hogy ez a véleménye – nem szólna egy rossz szót sem a kormányra, csak azért, mert kap tőle (azaz nem is tőle, hanem a köz pénzéből) valamit. Az alázatos szolgák persze el sem tudják képzelni, hogy mások nem alázatos szolgák. Íme, a nagy jellemek.”
Alázatos szolgaként akkor némi adalék Bolgár György nagy jelleméhez. A nemzetközi könyvvásárok magyar résztvevőiről is döntő Publishing Hungary-kuratórium tagjaként eszembe sem jutott megvétózni Dragomán kiutazását, könyvének kínai (illetve tajvani) nyelven való népszerűsítését. Ígéretes író, nem kis részben az erkölccsel dolgozik mint alapanyaggal, erkölcsi intést tehát az idősebb pályatárstól helyénvalónak tartok. Bolgár elhallgatta a 168 óra közönsége elől azt az előzményt is, hogy a korábbi – göteborgi – díszvendégségünk idején egyes, állami pénzen kiutaztatott művészek a jelenlétüket a magyar kormány elleni demonstrációra, performanszra használták fel. Lehet, hogy ezt diktálta a lelkiismeretük, de mégiscsak elárultak egy hallgatólagos alkut, amely az állításra, s nem a tagadásra vonatkozott.
A lánglelkű alkotókat nem érte retorzió, még csak tiltólistára sem kerültek. Én viszont lelkiismereti alapon ugyancsak kifejthetem, hogy eljárásuk sunyi és alattomos. Így vélném akkor is, ha polgári érzelmű művész tiltakozott volna hasonlóképpen a Gyurcsány-kormány (köz)pénzén a Gyurcsány-kormány ellen. Megismétlem tehát: a Dragomán-féle kettős játék igenis jellemhiba; az alázatosságnak vagy a szolgalelkűségnek ehhez semmi köze. Az igen legyen igen, a nem pedig nem, mert a langyosakat az Úr is kiköpi a szájából.
Bolgár György morális igazságosztásának annál több köze van ahhoz, hogy az ő kínaira fordított Magyarország-könyvét a már említett Publishing Hungary nem fogadta be a hivatalos programba, Bolgárt így értelemszerűen nem utaztatta ki közpénzen Tajpejbe, sőt a témát még csak napirendre sem vette. Nos, így – Dragomán háta mögé bújva – áll bosszút egy nagy jellem.