Két címet idéznék a független, haladó és objektív médiából.
Republikon: Kényelmes Fidesz-többséget hoz a választás. Index, 2018. április 5. Republikon: A Fidesz akár az abszolút többségét is elveszítheti. HVG. Ugyanakkor.
Feltételezem, ugyanazon közvélemény-kutatásról van szó, bár haladóéknál sosem tudni, az is lehet, hogy a Republikon aznap két közvélemény-kutatást tett közzé, egyet az ellenzék pesszimista táborának, az Indexen, egyet pedig az optimistáknak, a HVG-ben.
Ez nagyjából mindent elmond az ellenzékről. Rákattintasz az egyik médiumra, ott elolvasol valamit, aztán rákattintasz a másikra, és ott az ellenkezőjével szembesülsz. Mert ha az egyik cikket egy jobboldali, a másikat egy baloldali orgánumban olvasom, azt mondom, ez van, olyannyira különbözik a világnézetünk, hogy még a számokat is másképp értelmezzük. De hát olyan fórumokról van szó, amelyek már jó ideje – és Hódmezővásárhely óta fokozottan – az ellenzéki összefogásról papolnak. Röhej.
Agóniának hívják ezt a jelenséget. Magyarországon nincs ellenzék, hanem csak szedett-vedett, szánalmas gittegyletek, amelyek néhány száz, a nemzet sorsára magasról tevő kalandornak nyújtanak bázist ahhoz, hogy munka nélkül megéljenek. A baloldal Gyurcsány csúfos bukása óta, már egy évtizede próbál előállítani egy olyan karizmatikus vezetőt, aki reális esélyekkel szállhatna szembe Orbán Viktorral, de minden egyes messiásavatás rövid távon röhejes kudarcba fullad, ahogy legutóbb például Fekete-Győr András istenítése, akiről hamar kiderült, hogy képességei nem haladják meg egy középiskolás diákvezérét.
Az ordítóan amatőr ellenzéket a teljes öszszeomlástól a média védi meg. A független-objektív-haladó-demokratikus médiát aztán nem kell félteni, mert megállás nélkül képesek úgy rikácsolni, óbégatni, hisztizni, hogy az apokalipszis látszatát keltsék. Ha meglátogatunk egy ellenzéki portált, onnan azt tudhatjuk meg, hogy Magyarország a világ legszörnyűbb helye, és mindenben mi vagyunk a legutolsók a világon, nyolc éve tart a romboló, setét Ragnarök, ami fölváltotta a csodálatos Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-féle aranykorszakot, amikor tejjel-mézzel folyó Kánaán volt az ország.
Ez a média hőst csinál az olyan pszichopata anarchistákból, mint Gulyás Márton vagy Juhász Péter, az olyan jellemtelen politikai kaméleonból, mint Vona Gábor, az olyan szerencsétlen eunuchból, mint Karácsony Gergely, és az olyan teljesen sótlan és antikarizmatikus személyből, mint Szél Bernadett. És a panoptikumban még mindig stabil helye van egy olyan alkoholista pojácának, aki egyszer már tönkretette, csődbe vitte a lekurvázott országot, és szétzilálta azt a nemzetet, amelyet a legjobban gyűlöl: a sajátját.
Az ellenzéki sajtó a hódmezővásárhelyi polgármester-választásból akkora, de akkora lufit fújt, hogy bármerre néz a magyar ember, csak azt látja. A balliberalizmus kóros velejárója a felelőtlen álmodozás és a lelkes hit a délibábokban. Amikor a romkocsmában betolod a cuccot, és ráiszol a cimbikkel, majd az egész asztal kifejezi mélységes utálatát a kormánnyal szemben, akkor mindenkinek az asztaltársaságból szent meggyőződése, hogy az ország honpolgárainak nagy többsége ugyanezt gondolja. A médiának sikerült elhitetnie az ellenzéki szavazókkal, hogy a hódmezővásárhelyi siker mind a 106 egyéni választókerületben megismétlődhet. Mi több, sikerült megijesztenie a kormánypártok híveit is, akik aggodalmaskodva várják április 8-át.
Hódmezővásárhely után akkora, de akkora volt a diadal, mintha egyszerre megvalósult volna minden ellenzéki álom a kerítés ledöntésétől a genderügy alkotmányba való emeléséig és Soros tata államfővé választásáig. Csakhogy nagy pechükre február 25-től április 8-ig hat hét, negyvenkét nap van, és ez bizony roppant hosszú idő egy olyan világban, amelyben a csodák még három napig sem tartanak. Ez az idő bőven elegendő volt ahhoz, hogy kilógjon a döglött ló bűzlő lába.
Az euforikus hangulat, amit a média ünneplése keltett, a közbeszéd legfontosabb témájává az ellenzéki összefogást tette. A média és a közvélemény arra kényszerítette az ellenzéki pártokat, hogy ha akarják, ha nem, járják el az összefogás kakas-tyúk táncát. És bár hazugságokban jól edzett személyekről-társulatokról van szó, ez a héjanász a zavaron, az összefogási kísérletek mímelése rohadtul béna és átlátszó színjátékra sikeredett.
Ha tudtak és ha akartak volna összefogni az illetékes pártok, akkor azt nem a választási kampány finisében, hanem még azelőtt összehozzák. De nem hozták össze. Ugyanis nem kell sok ész belátni azt, hogy ennyi párt és ennyi dudás nem fér meg egy csárdában, főleg ha az egyik dudás a magyar politika leggátlástalanabb, legaljasabb figurája, akit ráadásul alkoholizmusa még kiszámíthatatlanabbá tesz, s mint megtudtuk, másoknak nem szeret tölteni a whiskyből – és ez politikai alkuiban is így szokott lenni.
Senkit sem az ország sorsa érdekel, hanem a hatalom megkaparintása, és amikor ennyien versenyeznek ugyanazért a trónért, a hosszú távú együttműködés lehetetlen, mert minden szereplő azon taktikázik, hogy a többieket kiiktassa. Így pedig kormányozni nem lehet, a sikertelen kormányzás csúfos bukáshoz vezet, és ez a bukás egyben a véget is jelenti. Túl kockázatos ez mindenkinek, úgyhogy okosabb ellenzékben maradni és úgy kiiktatni a vetélytársakat. Főképp a fiatalabbaknak – Vona Gábor meg Szél Bernadett – jobban megéri.
A feltüzelt, felajzott publikummal nyilván nem lehetett ezt közölni. Így aztán elkezdődött a bohóccirkusz, az ország sorsának vérkomoly megbeszélése egy benzinkút kávézójában, vasárnap délutáni zsúr, egyeseknek whiskyvel, másoknak félszáraz pogácsával – meg efféle történelmi fontosságú dolgok. Igazából mindenki tett rá, és leginkább arra játszott, hogy a közvélemény a vetélytársait hibáztassa az összefogás meghiúsulásáért.
Néhány visszaléptetést kénytelenek voltak persze megtenni. Ugyanis a média mellett egyéb „erők” is nyomást gyakoroltak rájuk, például a Közös Ország Mozgalom, a kiszuperált, de még mindig fontoskodó politikai fosszíliákból összeverődött V18 vagy a hódmezővásárhelyi lunatikus, Márki-Zay Péter, aki úgy sztárkodik, mintha az amerikai elnökválasztást nyerte volna meg, nem pedig egy másfél évre szóló polgármesteri mandátumot egy időközi vidéki választáson.
A visszaléptetősdi körüli agitálással párhuzamosan egymással versengve győzködik a választókat: már vagy öt fölöttébb professzionális honlapról is megtudhatjuk, ki a legesélyesebb jelölt az egyéni választókerületekben. Én is sokkal, de sokkal okosabb lettem, amikor fölmentem az egyikre, beírtam az irányítószámot, mire a következő elmés útbaigazítást kaptam: „Ebben a kerületben nincs javaslatunk, a lelkiismeretedre bízzuk a döntést!” Beletörődtem: ha már a saját lelkiismeretemre kell hallgatnom, és nem a másokéra, marad a Fidesz.
A többi oldalt is roppant mulatságosnak találtam, de el tudom képzelni, hogy kormányváltást áhító honfitársaim kevésbé találják szórakoztatónak ezt az amatőr zűrzavart, amire véleményem szerint nagyon sokan dühösen legyinteni fognak, és inkább otthon maradnak. Vagy összevissza szavaznak – és nem lelkiismeretük szerint.
A független-haladó-objektív média és nyomására az ellenzéki pártok egy felelőtlen hazárdjátékot folytatnak. Hazudnak a választóknak, mert erőt próbálnak mutatni ott, ahol csak amatörizmus és zűrzavar, csupán csak bohóccirkusz van. Kormányzóképességet próbálnak mutatni, holott nyilvánvaló, hogy képtelenek lennének egy stabil és működő koalíciót alkotni, és – ahogy Gyurcsány el is kottyantotta – tudják, hogy káoszba taszítanák az országot.
Hamis reményt öntenek a kormányváltásra vágyó szavazókba, ráadásul össze is zavarják őket, arra buzdítanak, hogy másra szavazzanak, mint akire szeretnének. Akárcsak a természetnek, a politikának is van egy ökoszisztémája, és itt és most Magyarországon olyasmi történik, ami fölborítja az egyensúlyt. Bármi megtörténhet, és annak az ellenkezője is. Jobb esetben „csak” pofára esés és igazságtalanság, rosszabb esetben káosz és anarchia lehet ezen hisztérikus hazárdjáték, összevissza szavazás kimenetele.
Felelőtlenség és aljasság ezt játszani az országgal és a nemzettel, miközben ott van az alternatíva, egy fegyelmezett politikai alakulat, amely már két kormányzati ciklusban is bebizonyította rátermettségét, növelni tudta mind a gazdasági mutatókat, mind Magyarország súlyát a nemzetközi politikában, és rendet és biztonságot kínál a fölsejlő káosszal szemben. Mindezt egy olyan világhelyzetben, ahol a tét a nyugati civilizáció fennmaradása, amelyet egyaránt fenyeget a migráció, valamint a balliberalizmus és az arctalan globalizmus aberrációi.
A felelőtlenségnek és az aljasságnak pedig meglesz a fizetsége. Reméljük, már a holnapi napon, amikor is szavazatainkkal véget vethetünk ennek a méltatlan és stupid bohóccirkusznak.