Semmi kétségem nincs afelől, hogy a Kinek a kulturális diktatúrája? című cikksorozat elindítói a szellemi légkör tisztulását eredményező viharban reménykedtek, de sajnálatosnak tartom, hogy egy ma még bizonytalan kimenetelű klímaváltozás folyamatát is elindították. A klíma fogalmán ez esetben a magyar kultúra mélyszerkezetét értem.
Az értelmiségi magatartásnak azt a – csakis a kultúránkból öröklött és átörökíthető – sajátos minőségét, amelyet a személyes és a „hivatásrendi” autonómia megőrzésének képessége egyaránt jellemzett. Olyankor is, ha az a politikával szemben, és olyankor is, ha a politika védelmében tétetett próbára. A Kádár-korszakot és a rendszerváltozást is megélt nemzedék már megtapasztalta, hogy autonóm szellemi lénynek maradni ez utóbbi szerepben a nehezebb.
Megtanulhattuk, hogy nem jutunk messzire, ha csak megfújjuk a harci riadót a kulturális élet anakronizmusainak felszámolását sürgetve, azaz felhívjuk a politikusok figyelmét egy szellemileg kiürült, politikailag frusztrált, morálisan leépült szellemi elitcsoport ízlésterrorjának és gátlástalan pozícióharcának tarthatatlanságára. Arra is vigyáznunk kell, hogy a hagyománytudata, mentalitása és ízlésvilága tekintetében rendkívül heterogén, ám egy nemzetpolitikai program mögé fenntartások nélkül felsorakozó értelmiségi tábor fel ne bomoljon.
Ez a – merem remélni, csak óvatlanságból elkövetett – taktikai hiba azonban megtörtént, amikor forradalmi hevületű publicistáink egyik harci akciójának célkeresztjébe a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója került. Itt most nemcsak Prőhle Gergely személyéről, hanem az általa vállalt és a felelős kultúrpolitikusok dokumentálható megítélése szerint is magas szinten ellátott feladatkör rendeltetésének durva félreértéséről van szó.
A levéltárak, az archívumok, a múzeumok és az antikváriumok nem aszerint gyűjtik és tárolják a „régiségeket”, hogy az alkotóik milyen vallási, világnézeti és politikai értékeket/érdekeket kívántak velük szolgálni. Törvények által szabályozott keretek között működnek azok az állami intézmények, amelyekben a végletesen különböző szellemiségű írástudók és művészek alkotásai egy fedél alá kerülnek, és amelyek arra is szolgálnak, hogy kortárs alkotók fizikai közelségbe kerülhessenek a közönségükkel és egymással. Nem azért, hogy az ízlésirányok közötti polémiává stilizálják politikai csatáikat, hanem éppen azért, hogy az át- és túlpolitizált kulturális közéletben megteremtsék a pártszimpátiáktól független szakmai viták feltételeit. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak kitüntetett helye van az ilyen feladatokat ellátó szellemi műhelyeink sorában.
De hadd szóljak – szubjektívebb hangon – a „diktatúravita” néhány más témájához kapcsolódó kritikai észrevételeimről is. Amikor – talán már hónapokkal ezelőtt – azt kellett megtudnom, hogy Bibó István a balliberális értelmiség kedvenc politikai gondolkodója, vártam, hogy e kirívó baki miatt már a következő számban szakszerű ellenvélemény fog megjelenni, ám erre mindmáig nem került sor. Volt olyan cikk is, amelyik napjaink kulturális közállapotaiban a bolsevikok szellemi diktatúrájának megszakítatlan folytonosságát vélte felfedezni. Hogy egy ilyen diagnózis is napvilágot láthatott, arra nem tudtam más mentséget találni, mint hogy a szerkesztőknek is jár nyári szabadság.
Szakmai (irodalomtanári) érzékenységemet az ezekhez hasonló tárgyi/tartalmi kuszaságoknál is jobban irritálta, hogy kollégáim sok esetben meg sem próbáltak – legalább a modorukkal – szellemi fölénybe kerülni a hisztériát és gyűlölködést gerjesztő ellenfeleinkkel szemben. Engem már a megszólalásuk módja – stílusa, retorikája – is elkedvetlenített. Az általuk választott műfajt éreztem alkalmatlannak a mondandójukhoz. Az irodalomtudósok által kellően még nem tanulmányozott „irályról”: (ha nem is a cikkek funkciója, csupán kompozíciója szerint) a feljelentés műfajáról van ugyanis szó.
Kedvem volna (bár időm nincs) meghirdetni egy féléves szakszemináriumot, amelynek például a régi Mozgó Világról szóló feljelentések (1975–1983) és a szóban forgó publicisztikai írások nyelvi, stilisztikai, retorikai és dramaturgiai (!) szempontú összevetése lenne a tárgya. Már előre látom, hogy ezt a megjegyzésemet az érintettek inszinuációként fogják értelmezni, pedig nem annak szántam.
Csupán azt a kritikai észrevételemet próbáltam személyes tapasztalataimra is hivatkozva megalapozni, hogy tudniillik a szerzők sok esetben militáns modora a cikksorozat legszembetűnőbb fogyatékosságairól, a történelmi tájékozódás felületességéről, valamint a történeti érzék és az esztétikai alapműveltség hiányáról volt hivatva elterelni a figyelmünket.
Mi mással lenne magyarázható az a fajta „feledékenység”, amely a vitát kezdeményezőket jellemzi, amikor politikai ítéleteket fogalmaznak meg a Tanácsköztársaságot idéző képzőművészeti kiállítás kapcsán? Erről a korszakról mindaddig nem lehet a félreérthetőség veszélye nélkül beszélni, amíg csak a politikatörténet botrányát látjuk benne, és nem mérjük fel pontosan, hogy a szerencsétlen világtörténeti konstelláción és a bolsevik erőszak-ideológia hatásán kívül mik voltak azok a belső társadalom- és eszmetörténeti folyamatok, amelyek a legnagyobb íróinkat és művészeinket is a baloldal felé sodorták.
Ne felejtsük: nemcsak a Galilei Kör és a Társadalomtudományi Társaság tagjai, nemcsak Jászi Oszkár, Lukács György és barátai, hanem – Szabó Dezsőt, Illyés Gyulát, Németh Lászlót, Tóth Árpádot, Babitsot, Móriczot, Kosztolányit, nota bene Kodály Zoltánt és Bartók Bélát is ideszámítva – a nemzeti elkötelezettségű népi és polgári író- és művésznemzedék óriásai is belesodródtak ebbe a gyászos emlékezetű közjátékba. S ha a történeti stúdiumok művelőinek sok-sok tennivalója van is még e bonyolult jelenség okainak feltárásában, tárgyunk szempontjából annak két máig érvényes tanulsága van.
1. A politika akkor „gazdálkodik” jól az irodalommal és a művészetekkel, ha a műveket, az alkotásokat nem szerzőik politikai nézetei, nyilatkozatai és szerepei, hanem kizárólag önértékük, művészi kvalitásuk alapján ítéli meg.
2. Míg egy-egy korszak politikai konfliktusainak megértéséhez és feloldásához segítségünkre lehet azok művészi igényű megközelítése, a politika soha nem lehet olyan helyzetben, hogy az esztétikai igazságról zajló vitákban döntőbíró legyen.
A széljegyzeteim tárgyát képező írások többsége mindkét axiómát figyelmen kívül hagyja. Képzeljük el, hol lenne a helye a nemzeti irodalmi kánonban például Petőfinek, ha arra alapoznánk életművének megítélését, hogy 1848 nyarán szívesen látta volna akasztófán az egész Batthyány-kormányt? Mit kezdhettünk volna Kemény Zsigmonddal, ha nem a regényeiben, hanem a szabadságharcot elítélő röpirataiban keresnénk írói zsenialitásának bizonyítékait? Mit Jókaival, ha a nem mindig következetes parlamenti képviselői állásfoglalásait tekintenénk írói karaktere jellemzőjének? Mit Adyval, ha elsősorban a szabadkőművesség zsoldjában álló poétát látnánk benne? Mit Németh Lászlóval és Illyés Gyulával, akiket ellenfelei már évtizedek óta azért tekintenek a kommunista diktatúra kollaboránsainak, mert már 1957-ben leültek tárgyalni Kádár Jánossal? Folytathatnám a sort, de nem a lista terjedelme a fontos. Lényegesebb ennél, hogy az irodalomtörténeti példatár nem zárul le a Kádár-korszakkal.
Az utóbbi harminc évet részint a kultúrpolitikában, részint könyv-, illetőleg folyóirat-szerkesztői munkakörökben töltvén tudomásul kellett vennem, hogy a művészvilág belső tagoltsága (és folytonos tagolódása) sem a világnézeti ellentétek, sem a politikai irányultság logikája alapján nem írható le (és nem is nyomon követhető). Ennek az a végtelenül egyszerű oka, hogy az esztétikai értékrendek különbözősége, illetőleg a pártszimpátiák alapján felrajzolható kulturális törésvonalak – a közvélekedéssel ellentétben – többnyire nem esnek egybe.
Magyarul: legalább annyi híve van a posztmodern irodalom- és művészetelméleteknek a keresztény-konzervatív politikai táborhoz sorolható értelmiségiek körében, mint amennyi nemzeti elkötelezettségű és konzervatív értékeket valló írástudó van a politikai baloldalon. Lehet ezt a tényt zavaró körülménynek ítélve láthatatlanná tenni és ragaszkodni a kétpólusú szellemi univerzum víziójához, de bölcsebb és termékenyebb volna a hozzáállásunk, ha egy szerencsés adottságot is felismernénk benne. Azt a lehetőséget tudniillik, hogy szabadítsuk fel a politikát a művészvilág elméleti problémáit érintő állásfoglalások kényszere alól (ez a Magyar Művészeti Akadémia létezésének az értelme!), másfelől vonjuk be politikai ellenfeleinket is a szakmára tartozó nyilvános diskurzusokba.
Politikai kurzusokat lehet statikus erőfölényre alapozni, de egy korszak rendje nem teremthető meg az erők és ellenerők dinamikus egyensúlyát folytonosan kontrolláló kultúra nélkül. Hinni szeretném, hogy egy korszak kezdetén vagyunk.
A szerző a Magyar Művészet főszerkesztője
