Spanyolország hosszú évekig, sok szempontból volt követendő példa a közép- és kelet-európai volt szocialista országok előtt, mert többek között békésen és sikeresen ment végbe a Franco-diktatúrából (1939–1975) a demokráciába való átmenet. 2008 ősze, a Lehman Brothers befektetőház csődje és az így kialakult globális pénzpiaci és hitelválság óta és baljós következményei miatt azonban nagyon kényes politikai egyensúly bomlott meg az országban, és néhány éve a fontos stratégiai helyen fekvő állam területi egysége forog kockán. Sőt, a Madrid és Barcelona közötti vita elmérgesedése miatt a függetlenségpárti katalán pártok hibájából is a konfliktus megoldása átcsúszott a nagyhatalmak, sőt, ami még rosszabb, a multicégek kezébe. Az Ibériai-félsziget nagyobbik állama csak akkor tekinthető ismét követendő példának, ha baj nélkül megússza ezt a válságrendezést.
December 2-án, az előrehozott andalúziai tartományi választásokon a szocialisták elveszítették a legnagyobb országrészt ezen a fontos erőpróbán, amelyet harminchat éve kizárólagosan uraltak. Ezzel Pedro Sánchez, a Madridban május vége óta kisebbségben kormányzó szocialista kormányfő nagyon nehéz helyzetbe, nyugodtan mondhatjuk, kelepcébe került a madridi alsóházban, de még a pártjában is. Az andalúziai választások még inkább felszínre hozták az ország rendezetlen konfliktusait, és még nehezebbé teszik a megnyugtató és tartós megoldást. Nemsokára eldől, hogy létrejön-e a három párt koalíciója Andalúziában, és a konzervatív Néppárt, illetve a liberális középpárt, a Ciudadanos (Polgárok – A Polgárság Pártja) meg tudnak-e egyezni a szélsőjobboldali párttal, a Voxszal, amely a katalán függetlenségi törekvésekre adott reakcióként jött létre.
A szocialista kormányfő ugyanis az andalúziai választás után szembesült igazán pártja és kormánya kiszolgáltatott helyzetével. Még mindig nincs elfogadott jövő évi költségvetés, és nem is valószínű, hogy lesz, mivel sok párton múlik, hogy egyáltalán megszavazzák-e. Könnyen megtörténhet, hogy éppen azokon a katalán nacionalista pártokon, amelyek május végén még kormányra segítették, nem éppen önzetlenül. Akkor csak azért támogatták Sánchezt, hogy megbuktassák a jobboldali Mariano Rajoyt, akinek tavaly október 27-én nem maradt más választása, kénytelen volt alkalmazni Katalóniában az éppen negyven éve megszavazott alkotmány 155. cikkelyét, amely homályosan körülírva, de feljogosítja a mindenkori madridi kormányt, hogy adott esetben korlátozza egy autonóm országrész önkormányzatát. Tegyük hozzá, ha valamilyen csoda folytán mégis megszavazzák a büdzsét, Brüsszel biztosan talál benne kifogásolnivalót, ha nem az ajánlott megszorítások szellemében dolgozták ki. Attól függetlenül, hogy ki kormányoz Madridban.
Finoman szólva, nem sikerült jól a 155. cikkely alkalmazásának debütálása se katalán, se madridi szempontból. Madridnak a bevezetett intézkedésekkel egyáltalán nem sikerült leszerelnie a katalán függetlenségi törekvéseket, amelyek egy éve, október 8-án értek el a csúcspontra, amikor Carles Puigdemont, az akkori katalán tartományelnök nyolc másodpercben kikiáltotta a katalán köztársaságot. Azért csak ennyi időre, mert még ugyanabban a mondatban fel is függesztette az áhított önálló államot. Puigdemont ballépése után nem sokkal elmenekült az országból, mert nem vállalta a börtönt, és ma már Brüsszel közelében él egy villában, miközben leváltott kormányának több tagja börtönbe került, sőt pár hétig éhségsztrájkot is folytatott.
Azért említsük meg a belga városka nevét, mert egyáltalán nem valószínű, hogy szerencsés választás volt: Puigdemont Waterlooban ütött tanyát, abban a városban, ahol az 1815-ben vívott utolsó csatában szertefoszlottak Bonaparte Napóleon nagyhatalmi álmai. De a függetlenségpártiak nem adták fel, húzzák az időt, és kihasználnak minden alkalmat, hogy szembeszálljanak minden téren Madriddal, és kibírják a jövő májusi EP-választásokig, amikor megújul az unió teljes vezetése. Abban reménykednek, hogy megismétlődik a 2012-es csoda, és a katalán ügyet támogató vezetés kerül többségbe. 2012. október elsején hazánk „barátja és jó ismerőse”, Viviane Reding uniós biztos asszony egy sevillai lapnak adott interjúban nem zárta ki, hogy az EU elismeri az önálló katalán államot. Azért említsük meg azt a tényt is, hogy öt éve az egyik gyógyszermulti nem akármilyen ajánlatot tett a katalánoknak: a betegadatok ellenőrzéséről szóló törvény lazításáért cserébe megígérte, hogy befolyásával segíti az önállóság nemzetközi támogatását.
A katalán függetlenségpártiaknak az a tény ártott a legtöbbet, hogy Puigdemont elmenekülésével és szinte a teljes kormány vizsgálati fogságba vetésével egy időben kiderült, hogy blöff volt az egész függetlenségi folyamat, már az elejétől fogva. Se pénz, azaz nemzetközi hitel, se adminisztrációs apparátus nem áll rendelkezésre a várható madridi szankciók miatt, a nemzetközi elismerésekről nem is beszélve. Annak ellenére, hogy 2012 óta ezt sulykolta a katalán függetlenségi kormányzat. A befektetők ugyanis nem befelé igyekeztek Katalóniába egymás sarkát taposva, ahogy Puigdemont elődje, Artur Mas állította, hanem pont fordítva, hanyatt-homlok menekülnek onnan a politikai feszültség és az egyre radikálisabb, tehát nem befektetőbarát katalán vezetés miatt.
Pedro Sánchez május vége óta nem az óvatos, de határozottan kemény kéz politikáját követi, hanem a párbeszédet, amellyel már ő is elkésett, nem csak Mariano Rajoy. Tavaly júliusig, még Rajoy kormányzása idején volt rá esély, hogy Barcelonában a józanság kerekedik felül, de az antikapitalista anarchisták nyomására eltávolították a katalán kormányból a Madriddal megegyezésre törekvő politikusokat. A kutyaszorítóba került Sánchez szenteste előtt három nappal még tett egy utolsó kísérletet a függetlenségpártiak megosztására, és Barcelonában tartott egy kihelyezett kormányülést. De az az egyetlen eredmény, hogy egyáltalán sor került rá, és nem sikerült megakadályozniuk a radikálisoknak, mert az álláspontok az utcai rendbontások miatt sem közeledtek egymáshoz. Ezért sajnos helytálló a pesszimista vélekedés, miszerint a katalán konfliktust vagy csak hosszú távon lehet rendezni, vagy a borúlátók szerint soha.
Januárban még vár egy nagy próbatétel a spanyol és a katalán igazságszolgáltatásra. Dönteni kell a vizsgálati fogságba került vezető katalán politikusok ügyében, akiket a tavaly októberi és egyébként törvénytelen függetlenségi referendum miatt helyeztek előzetes letartóztatásba. Nincsenek irigylésre méltó helyzetben a bírák, mert ha akarják, sem tudják elkerülni a külső nyomásgyakorlást se az egyik, se a másik oldalról. De a baj megtörtént, a katalán függetlenségi törekvések és nem sikeres kezelésük miatt megjelent a politikai porondon egy olyan erő, amelyről azt hitték, többé nem támad fel.
És mivel Pedro Sánchez a szavazatszerzés és a baloldali szavazótábor mozgósítása érdekében ebben az évben még szította is a néhai diktátor, Francisco Franco híveinek indulatait, a szélsőjobboldali erők egyre több szavazatot kapnak. Az andalúziai választások eredményei bizonyítják a súlyos tévedést. Ezért fel kell tennünk a kérdést: vajon mi szükség volt Franco híveinek a provokálására, hogy a spanyol kormány rendeletben írta elő Franco hamvainak az eltávolítását a nemzeti sírhelyről, az Elesettek Völgyéből, ahol nemzetiek és köztársaságiak tízezreinek hamvai nyugszanak? És miért éppen most? Ezek után megérte?
A szocialisták hibái miatt kiszabadult egy régi szellem a palackból.
A szerző újságíró
