A Magyar Idők 2018. június 1-jei számában öles írás jelent meg bizonyos N. Horváth Zsófia tollából. Már az elején megdöbbentett: elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.
Kimondottan szép, türelmes és a művészettörténet horizontján új fényt hoz az a gondolata, amely egy A hattyúk tava jelenet beillesztése kapcsán arra asszociál: Csajkovszkij muzsikája és ab ovo ez a mű a homoszexualitás propagálására jó csak, és az is csak arra jó, ha egy másik jelenetben, két fiú hülyéskedve lányruhákat próbálgat, majd a végén bohócnak öltözik…
Feljelentem magunkat: minálunk odahaza négy kisgyermek nevelkedik, és nemcsak az fordult már elő, hogy a lányok az anyjuk körömcipőjében csetlenek, hanem olyan is, hogy az én csónakjaimban botlanak. Hova vitetne most engem Zsófia? Azt értem, hogy az Operából el, de hova? Börtönbe, mert vörös csillag is kivetül? De hát a kudarcba fullasztott thatcheri sztrájkok baloldali mozgalmakéi voltak: a bizonyos törvényi tiltás pedig nem arra szól, hogy mondjuk ne lehessen közelit adni egy háborús filmben a szovjet katona tányérsapkájáról… És van még ilyen félreértése jó néhány.
De mit tenne például Mozarttal? A Figaro házassága című „melegpropaganda fércműben” eleve lány énekel fiúszerepet, később az illetőt lánynak öltöztetik, de abban fiúként kell viselkednie. (Sajnos ez még a barokk operák hatása a rokokón, művek ezreiben fordul elő…) Vagy Beethovennel, akinél Leonóra férfinak öltözik, hogy a férjét megmentse, de Jacquino, a börtöninas beleszeret? És Richard Strauss-szal? A nácik baja meggyűlt vele, de ismeretes az a legenda is, amely szerint a Garmisch-Partenkirchen-i villájába rekvirálás céljából bekopogtató amerikai tiszt azért hőkölt hátra, mert felismerte benne, a hitleri Németországban ragadt-maradt zenészben a Rózsalovag szerzőjét…
Annak a keresményéből épült különben a villa, és nevezett opera azzal indít, hogy két nő szerelmeskedik a franciaágyon, egyikük – ráadásul! – fiúnak öltözve! Vagy Donizetti, aki a nagyobb komikusi hatás kedvéért Viva la mamma! című bohózatában a címszerepet basszus hangra írja, be is kell öltözni, naná! Meddig folytassam a sort? A katolicizmusba erősen belefordult, ugyanakkor homoszexuális Poulenc gyönyörű operáját, A kármelitákat se játsszuk többet? Betiltsuk a fél zeneirodalmat?
Attól, hogy valami operaszínpadra kerül abból, ami az életnek eltagadhatatlanul része, még nem propagáljuk. Kampánytanácsadó vagy konferenciák sztárja is lehet deklaráltan homoszexuális és mégis konzervatív, sőt még az is lehet, hogy Zsófia körül is van ilyen beállítottságú ember!
Viszont éppen Strauss főművét, Az árnyék nélküli asszonyt úgy mutattuk be, mint az egyetlen, a gyermekáldás mindenekfelettiségéről szóló alkotást, erről rengeteget írtam is – egyszerűen méltatlannak érzem, hogy magyarázkodnom kelljen az opera és a balett irodalma miatt, s hogy a rendszerváltás maradványaként (húszéves voltam…) vagy valamiféle „penetránsként” és „gyermekrontóként” bélyegezzen az, akivel életemben egy szót sem váltottam, és aki láthatólag információ híján van az Opera gyermek-, családi és nagycsaládos programjai, kiterjedt társadalmi és jószolgálati működése kapcsán.
Biztos az is elkerülte Zsófia figyelmét, hogy egyetlen magyar intézményként minden magyar újszülött családjához juttatunk el hallgatnivalót, határon túlra is (2013 óta 500 000 példányban) Kodály nyomán, aki szerint a gyermek zenei nevelése nem az anyai pocakban, inkább az anya magzatkorában kezdődik.
Hogy magyar elkötelezettségünk is kétségbe vonódik, az a Kárpát-Haza OperaTúránk értelmét is zárójelbe teszi, vagy a magyar opera kétszáz évének termését rögzítő gigantikus vállalkozásunkat, hiába tudósított ezekről méltó tisztességgel és lelkesedéssel ugyanez az orgánum, a Magyar Idők.
És a cikkíró még nem próbált jogot szerezni nagy ügynökségtől, jogörökösöktől, ezért találgat, erre válaszolom: minimális a jogkérő lehetősége. Amit lehet, így is megtettük, nálunk kevésbé hangsúlyos Michael, a Billyt (egy darabig) a történetben kísérő kisfiú jelenléte, kihagyhattunk néhány epizódot, ugyanakkor a balettjelenetet mi tettük bele. Mégpedig éppen azért, hogy azt a célt szolgáljuk vele, amelyért egyáltalán musicaljátékba fogtunk – kivételesen, ezt az egyetlen művet nonreplika Magyarországra hozva. Ez a cél pedig a balettművész-nevelés, mert kell utánpótlás a Magyar Nemzeti Balettnek, amely az Opera együttese, az egyetlen klasszikusbalett-társulat idehaza.
A Billyt két éve mutattuk be, eddig 90 ezren látták, tomboló a sikere, de erről talán Hűvösvölgyi Ildikót vagy Németh Kristófot is meg lehet kérdezni, ők benne vannak, tapasztalják. Joga jövő nyáron lejár, de a Magyar Nemzeti Balett külön intézetet alapíthatott ennek nyomán, ma már 110 kis táncost képzünk, húszan előfelvételisként várják a sorukat – pedig fiúkból mindig hiány van, s ha így hagynánk, a Rómeó és Júlia se kerülhetne színre, Rómeó híján.
Mert igen, a cikkíró hölgy lesajnáló véleményével szemben még bányászgyerekből is lehet balett-táncos, aki nem feltétlen meleg, s a Jóisten legnagyobb igazságossága, hogy bárhova adhat talentumot. Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás. Onnan jövök én is.
A szerző a Magyar Állami Operaház főigazgatója
