Új óriásplakátok jelentek meg nemrég az utcákon „Európával az európai bérekért”, mellette „Bérunió” felirattal. Bár nincs rajtuk, hogy mely párthoz köthetők, nem okozhat senkinek nehézséget azonosítani az üzeneteket a Jobbikkal, hiszen a párt hosszabb ideje kampányol a „bérunió” témával, hozzácsatolva még az „Egyenlő munkáért egyenlő bért” szlogent is.
Mielőtt az üzenetek problémáit elemezném, hangsúlyozom, hogy magam is egyetértek azzal, hogy a bérek további emelése elkerülhetetlen, ha itthon akarjuk tartani a jó szakembereket, illetve ha a gazdasági mutatók javítása mellett az életminőség szintjét is gyorsabban akarjuk emelni. Hiszen, ahogyan azt a híres amerikai pszichológus, Abraham Maslow bizonyította, az emberek boldogságához kevés, ha alapszintű életszükségleteik: étkezésük, ruházkodásuk és lakhatásuk biztosítva van. Szükségük van arra is, hogy tanulhassanak, hozzáférhessenek a kultúrához, nyaralhassanak, és jusson pénzük egészségük megőrzésére is.
A kérdés most már az, hogy hogyan lehet a magasabb életminőséget biztosító gyorsabb bérfelzárkózást elérni? Használható módszer lehet-e erre az „európai bérunió”? A válasz: nem. A „bérunió” mint ötlet jól hangzik, de gazdaságilag nem értelmezhető. Ráadásul az „Európával az európai bérekért” pedig eléggé képtelen gondolat.
Nézzük az érveket!
Az Európai Unió piacgazdaságaiban a bérek a munkaadók, a munkavállalók, a szakszervezetek és a kormányok tárgyalásain alakulnak ki. A tárgyalásokat befolyásolja, hogy milyen típusú cégről, milyen tevékenységekről van szó, és ezek milyen képzettségű munkaerőt igényelnek. Vagyis a gazdasági szerkezet, az adott országban működő cégek stratégiája jelentős hatással van a bérszerkezetre és -színvonalra. Egységesíteni akkor lehetne, ha a gazdasági szerkezet is egységes lenne, illetve ha a kutatás-fejlesztésből az értékesítésig tartó munkafázisoknak ugyanolyan szakaszai lennének minden országban. Azonban ezek a jellemzők az EU 28 országában jelentősen eltérnek egymástól. Szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a kevésbé fejlett országokban egyrészt kisebb a tudásalapú szolgáltatási tevékenységek aránya, másrészt a fejlett országok cégei az értékláncoknak tipikusan az összeszerelő szakaszát telepítik ezen országokba. Ez a cégek költségoptimalizáló stratégiájának fontos eleme.
Ezen a ponton vissza is térhetünk az „Európával az európai bérekért” szlogenre. Mit is értünk Európán? „Ki” Európa ebben a felvetésben? Ha az EU vezetőire gondolunk, akkor hogyan képzelhető az el, hogy azok az EU-s vezetők, akik szoros összhangban cselekszenek az erős országok vezetőivel, majd szépen ráparancsolnak az erős országok cégeire, hogy adjanak ugyanannyi bért, mondjuk egy autógyár magyarországi összeszerelő üzemében a munkavállalónak, mint amennyit Németországban adnak?
Egyrészt a fejlett országokban alig találunk már olyan összeszerelő üzemeket, mint Kelet-Közép-Európában, hiszen a felgyorsult robotizáció miatt ezeket a munkahelyeket felváltják a gépek. Másrészt a cégek költségoptimalizálása, azaz az alacsonyabb bérek fizetése a fejlett országok érdeke, hiszen a hazavitt profitot a cégek saját anyaországukban nagyobb hozzáadott értéket előállító munkahelyek teremtésére használják, ami ezen országok politikai vezetésének – ami, mint tudjuk, átfed az EU-s vezetéssel – elemi érdeke.
Akkor kitől lehetne várni az EU-ban a kelet-európai bérek növeléséért való kiállást? Ezen a ponton egy újabb problémára is rá kell mutatnunk. Ha eltekintünk attól, hogy piacgazdaságokban a bérek piaci tárgyalások során alakulnak ki, akkor találhatnánk elvileg megoldást „béregységesítésre”, bár nem gondolom, hogy ez a teória túl sok támogatót vonzana. A béregységesítést ugyanis meg lehetne oldani központból irányítva, központi bér- és munkaerő-tervezéssel, ahogyan az valamikor a szocialista gazdaságokban elvileg működött volna. Tudjuk, gyakorlatilag akkor sem működött, hiszen a központi tervezés ellenére jelentős különbségek voltak a bérszínvonalban a volt KGST-országokban annak ellenére, hogy a most felmelegített „Egyenlő munkáért egyenlő bért” politikai szlogent akkor is használták.
Nem gondolom azonban, hogy sokan lennének, akik a piacgazdaság felrúgásával még a volt KGST-nél is szorosabb központi tervezést akarnának megvalósítani a jelenlegi EU-ban. Vagyis elmondható, hogy az EU vezetőinek és cégeinek érdekeivel nyilván nem találkozik a nehezen értelmezhető „bérunió” ötlet, és a megvalósítás sem képzelhető el piacgazdasági körülmények között. A KGST-nél is erősebben centralizált EU-t pedig az EU-s állampolgárok többsége nagy valószínűséggel nem látna szívesen.
Akkor hát mi a teendő? Először is az, hogy el kell ismerni, az „európai bérunió” értelmezhetetlen, megvalósíthatatlan ötlet. Helyette nemzetállami megoldásokat kell kidolgozni. Olyan gazdaságpolitikai megoldások kellenek, amelyek a gazdasági szerkezet korszerűsítésével, az összeszerelési túlsúly helyett a nagy hozzáadott értékű tevékenységek arányának növelésével, a munkaerő tudásszintjének jelentős növelésével, valamint a helyi kisvállalati szektor megerősítésével belülről teremtik meg a gyors bérfelzárkózás lehetőségét. Tennivaló tehát van, de a megoldás sokkal bonyolultabb: átfogóbb gondolkodásra épülő programot tesz szükségessé, amit nem lehet helyettesíteni egy leegyszerűsített, közgazdaságilag értelmezhetetlen szlogennel.
A szerző közgazdász, egyetemi tanár