A válságot követően számos országban volt megfigyelhető a fogyasztás drasztikus szűkülése. A volumen visszaesése a balti államokat leszámítva Magyarországon volt a legnagyobb, ami amellett, hogy jelentős jóléti károkat okozott, a gazdaság rendkívüli mértékű visszaesésében is jelentős szerepet játszott. Az elmúlt években azonban a fogyasztás dinamikus emelkedése ment végbe. Ha nemzetközi összevetésben vizsgáljuk a hazai fogyasztás elmúlt időszakát, további jelentős növekedési tartalékot azonosíthatunk.
Christine Lagarde IMF-elnök véleménye szerint a gazdasági növekedésnek három motorja kell hogy legyen: az export, a beruházások és a lakossági fogyasztás növekedése. Évekkel ezelőtt a lakossági fogyasztás idesorolása a legnagyobb szentségtörésnek számított, ugyanakkor Kína és a feltörekvő országok sikereit látva ezen a téren ma már végre egyre inkább evidenciának számít.
A lakossági fogyasztást több tényező is támogatja. Ilyen például a foglalkoztatás növekedése, a jövedelmek növekvő szintje, a fogyasztói bizalom erősödése, a lakosság pénzügyi vagyonának gyarapodása, a korábban elhalasztott fogyasztás aktivizálódása is.
A béremelések szükségesek a képzett munkaerő megtartása és itthon tartása érdekében is, és kétségtelen, hogy ma még a magyarországi bérek nem versenyképesek a nyugatiakkal.
A fenntartható gazdasági fejlődésünk egyik nagyon fontos előfeltétele ezért a képzett munkaerő megfelelő bérezése. Ezt a célt szolgálják a közszolgálati életpályaprogramok során megvalósított béremelések, a katonák, a rendőrök, az oktatás, nevelés és a szociális szféra területén dolgozók esetében és az egészségügyi dolgozóknál is.
De a minimálbérek és a szakmai bérminimumok emelése is ezt a célt kívánják elősegíteni. A hazai kis- és középvállalkozások már végrehajtották a kötelező idei minimálbér-emeléseket, néhányak ezzel kapcsolatos aggodalmai ellenére nem mentek tönkre emiatt még a kisebb költségvetéssel működő vállalkozások sem. A nagyobb vállalkozások, hipermarketláncok is találtak megfelelő forrásokat e béremelések megvalósítására. A 2018-as költségvetésből kitűnik, hogy a kormány a jövőben is folytatni kívánja a reálbérek emelkedését megalapozó programját, a korábban megkezdett életpálya- és béremelési programokat a közszféra különböző területein.
Ennek ellenére gyakran hallani azt a véleményt, hogy a politikusok legnagyobb hibája, hogy a magyar bérek nem közeledtek a nyugat-európai átlaghoz az utóbbi években. Egy nemrégiben a Telegdy Ákos által közzétett kutatási jelentés ezzel kapcsolatban az alábbi megállapításokat teszi: a bérek viselkedését tekintve a rendszerváltás huszonöt éve négy elkülönülő ciklusra bontható. Az első hat évben a bruttó reálbérek csökkentek. A második időszakot a folyamatos növekedés jellemezte: 1996 és 2006 között a bruttó átlagbér 148 ezerről 239 ezer forintra nőtt, ami 62 százalékos növekményt jelent.
Ezt követően a harmadik szakaszban 2008 és 2010 között a bérek közel nyolc százalékot estek, és 2012-ig az éves bruttó bérek nem, vagy csak minimálisan növekedtek. A negyedik szakaszban 2013 után a reálkeresetek újból növekedésnek indultak, és három év alatt tizenhárom százalékkal nőttek.
Avagy a korabeli vicc nyomán nem osztogatnak, hanem fosztogatnak – jelenleg a reálbérek nem csökkennek, hanem nőnek Magyarországon, és közelednek a nyugat-európai átlaghoz. A KSH adatai is egyértelműen ezt támasztják alá. Míg az alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete a nemzetgazdaságban 2010 előtt még nem érte el a kétszázezer forintot, addig 2016-ban már meghaladta a 263 ezer forintot, azaz ez idő alatt 32 százalékkal nőtt.
A legnagyobb kereseti egyenlőtlenségek egyébként Lengyelországban (4,7), Romániában (4,6), Cipruson (4,5), Portugáliában (4,3), Bulgáriában (4,2) és Írországban (4,1) tapasztalhatók, ahol a legnagyobbak az ezt kifejező úgynevezett diszperziós ráta értékei, amely Magyarország esetében csupán 3 egység.
Ugyanakkor szembetűnő a munkaerőköltségek térségbeli eloszlása. Magyarországon 5,5 százalékkal, Romániában 5,2 százalékkal, Litvániában 4,9 százalékkal, Lettországban 4,8 százalékkal, Észtországban 4,3 százalékkal nőttek az egy órára jutó munkaerőköltségek úgy, hogy eközben az EU-ban átlagosan 1,2 százalékkal csökkentek azok. Mindez egyértelműen alátámasztja azt, hogy ezen a téren jelentős felzárkózás indult meg ezekben az országban a többi EU-országhoz képest. De az is megállapítható az Eurostat adataiból, hogy több ország, különösen Görögország, Spanyolország és Ciprus esetében egyáltalán nem ez a jellemző. Az Európai Unió megszorító intézkedései hatására ezekben az országokban a reálbérek, és ezáltal a munkaerőköltségek évek óta csökkennek.
Közismert, hogy az Európai Bizottság megbízott tárgyalói például Görögország esetében folyamatosan a bérek és a nyugdíjak csökkentésében és az adók növelésében látják a gazdasági konszolidáció egyetlen esélyét. Ennek fényében van még olyan ember széles e világon, aki komolyan gondolja, hogy az Európai Bizottság egyszer csak 180 fokos fordulatot tesz majd, és bérunió keretében a leginkább elmaradott országok reálbér-felzárkóztatása mellett fog lándzsát törni? Különösen azok után, hogy kohéziós politikájának részleges felszámolására törekszik az elhibázott migránspolitikája mindenáron való megvalósítása érdekében.
Tényleg van még olyan ember, aki azt hiszi, hogy azt az Európai Bizottságot, amelyiket egyáltalán nem érdekli állampolgárainak, gyerekeinek a biztonsága, az élete, majd netán érdekelni fog az állampolgárainak bére? Azt az Európai Bizottságot, amelyik már több ezer kötelezettségszegési eljárást indított tagországai ellen, de még egyetlen társadalmi-gazdasági hatásvizsgálatot sem készíttetett a fontosabb döntései (az illegális migránsok kvóta szerinti szétosztása, a görög bérek és nyugdíjak csökkentése esetében) megfelelő alátámasztására.
A szerző közgazdász, egyetemi docens