A terrortámadások, a Brexit, az elhúzódó görög válság, a migránsáradat, az amerikai és kínai bizonytalanságok és kockázatok miatt okkal és joggal merül fel Magyarország esetében az az igény, hogy növelni kell a stabilitásunkat, s el kell azt érnünk, hogy ellenállóbbak legyünk a ránk leselkedő veszélyekkel és kockázatokkal szemben.
Mindezt olyan körülmények között kell elérnünk, hogy országunk az Európai Unió tagja, s földrajzi, méretbeli és történelmi okokból is egy nyitott ország, mely nem zárkózhat be. Tisztázandó tehát, hogy milyen lépések, illetve célok kellenek ahhoz, hogy a válságoknak ellenállóbbak legyünk, az erőforrásainkat pedig úgy hasznosítsuk, hogy ezáltal egyszerre erősebbek és védettebbek is legyünk. Nem könnyű mutatvány. Viszont a ma ismert tudásunk, s a közeljövő várható eseményei miatt nem megspórolható, hogy erre az útra lépjünk. Ezért a cikk azokat a területeket veszi sorra, ahol elfolyik a pénz.
Az a pénz, melyet visszaforgatva jelentős többletfejlődést érhetnénk el, s erősebb lenne a gazdaságunk. A legtöbb ilyen „lehetőség” a multivállalatok tevékenységéhez kötődik.
A multivilágtól ugyanakkor van mit tanulni: vállalatvezetési ismereteket, a folyamatos innováció és megújulás szükségességét, a külpiacokon való sikeresség mutatványát, a munkabérek legális és többnyire méltányos meghatározását, a vállalati struktúra célszerűségét és állandó revízióját, a projektek módszertanát és levezénylését, és még sok minden mást is.
Ám a legalitás és a transzparencia ebben a világban sem érvényesül mindenütt: sokszor kiderül, hogy a világ legnagyobb vállalatai is élnek a döntéshozók megvesztegetésének eszközével, pozícióik és profitjuk érdekében pedig összejátszanak, korlátozzák a versenyt, s ennek terheit végső soron a fogyasztókra hárítják. Tőkéjüket, jövedelmüket sok esetben offshore-paradicsomokon keresztül forgatják, mellyel megkárosítják azokat az országokat és polgárokat, ahol a tevékenységüket végzik. Az adóoptimalizációs trükkökön kívül létezik még a transzferárak körüli ügyeskedés is.
Ma ugyanis a gazdasági tranzakciók jelentős része úgy történik, hogy az adásvétel egy tulajdoni körbe tartozó vállalatcsoporton belül zajlik, így az árak nem piaci árak, hanem a tulajdonos dönti el azokat. Nincs ellenérdekeltség, alku, hanem utasítás van. Ezen árdiktátum révén pedig országok és cégek között szinte korlátlan jövedelemtranszfert lehet produkálni, melynek célja nyilvánvalóan az adott cég adóoptimalizációja: abban az országban jó adóznia, melynél alacsonyabbak az adóterhek, illetve vannak olyan adókedvezmények, melyeket érvényesíteni lehet…
Ily módon össze lehet vezetni a nyereségeket a veszteségekkel, s a lényeg ugyanaz: ne kelljen adózni azután, ami után kellene. Ennek a jelenségnek Magyarország – annak ellenére, hogy a társasági adókulcsaink például kifejezetten alacsonynak mondhatók – többnyire vesztese, hiszen nálunk jelentős arányban vannak olyan külföldi cégek, ahol a döntéseket nem Magyarországon hozzák, s nem magyar emberek.
Hiába próbál a Nemzeti Adó- és Vámhivatal hatékony szűrő, illetve gátló tényező lenni, igyekezete ellenére is százmilliárdok vándorolhatnak ki a multicégek ügyeskedése révén az országból. Vannak még más trükkök is: például ki tudja azt ellenőrizni, hogy egy külföldi „szakértés” munkaórában és költségben milyen nagyságrendet jelentett valójában? Közismert, hogy vannak úgynevezett „menedzser fee”-k, mely pénzek elhagyják az országot, holott a pénzáramlás mögött ritkán van produktum.
Nem szabad ugyanakkor multiellenesnek lennünk. Ők csak azt teszik, amit megengednek nekik. Olyan jogszabályokat, megállapodásokat és ellenőrzéseket kell tehát foganatosítanunk, melyek hatékony gátak, illetve preventív – azaz megelőző – intézkedések a nemkívánatos jelenségek visszaszorítására. Nem csak a szabályozásban kell azonban önzőbbnek lennünk: célszerű lenne a támogatáspolitikában, ezen belül is különösen az uniós pénzek elosztásánál is azt az eddigieknél jobban figyelembe venni, hogy a pályázó cég mennyire van beágyazódva a magyar gazdaságba.
Ennek jó mérőszáma lehet az az arány, hogy százegységnyi megtermelt bruttó hozzáadott értékből mennyiért vásárol külföldről, s mennyit a hazai piacról (mely mögött azonban szintén lehet importtartalom). Azokat a cégeket és tevékenységeket kell jobban támogatnunk, melyek magyar aktivitást, hazai munkahelyeket generálnak vagy tartanak meg, s amelyek hazai multiplikátorhatása, azaz tovagyűrűzése a legnagyobb. (Úgy viselkednek, mint a hólabda: idővel újabb és újabb rétegeket növesztenek magukon, s így egy támogatási döntés sokszoros aktivitást tud gerjeszteni.)
Az (újra)iparosítás kormányzati célkitűzése is már ennek az új, hazai megerősödést hangsúlyozó gazdaságpolitikai stratégiának volt az egyik első jele, de itt is fontos lenne különbséget tenni: az iparon belül is jó lenne szelektálni, s azokat az iparágakat preferálni, helyzetbe hozni inkább, ahol a legkevésbé megy végül külföldre a pénz. A kormánnyal stratégiai szövetséget kötő multicégeknél pedig hangsúlyosabban kellene törekedni a magyar beszállítók fokozottabb szerepvállalására. Ezen vállalásokat ráadásul a jövőben komolyabban ellenőrizni is kellene. A 90-es években a privatizációnál nem ellenőriztük a szerződéses vállalásokat megfelelően – épp ezért tanulni kellene az ott elkövetett hibákból.
S ha már a (rejtett) tartalékaink mozgósításáról van szó, akkor hangsúlyos kérdés a közmunkásaink, illetve munkanélküli embereink fokozott bevonása. Magyarország közelmúltbeli sikereinek is az volt az egyik kulcsa, hogy látványosan sikerült növelni azon emberek táborát, akik dolgoznak, s hozzájárulnak hazánk megtermelt összértékéhez. Külföldön dolgozó honfitársaink – nem gondolnánk, de – közvetett módon járulnak hozzá a jólétünkhöz: a hazautalt pénzen a hozzátartozók vásárolnak, így a hazai cégeknek piacot biztosítanak, munkahelyet stabilizálnak vagy teremtenek.
Átképzésekkel, a mobilitás ösztönzésével, járulék- vagy adókedvezménnyel, esetleg nem nagy szakértelmet jelentő tevékenységeknek, létesítményeknek (például börtönök) az elmaradottabb régiókba történő kormányzati telepítésével még tovább fokozható az aktivitási ráta.
Az önállóság növelése, illetve érdekeink hangsúlyosabb képviselete nem azt jelenti, hogy elszigetelődünk, s ezért életképtelenebbek is leszünk. Épp ellenkezőleg, hazánk esetében inkább azt jelenti, hogy erőforrásainkkal jobban gazdálkodunk, s ezáltal életrevalóbbá is válunk. Ekkor leszünk erősebbek.
A szerző főiskolai tanár