A héten volt a menekültek világnapja, aminek apropóján gőzerővel beindult a demagógiagyár. Engem befogadnál? – kérdezi az Amnesty International, olyan meghatározó magyarokat hozva fel példaként, akikről azt gondolja, általuk szimpátiát ébreszthetnek a közvéleményben úgy általában a migránsokkal szemben.
Közös bennünk, hogy az életük egy pontján el kellett menekülniük Magyarországról, és sok viszontagság után egy másik országban kellett újrakezdeniük az életüket. Olyanokat sorolnak fel, mint például Teller Ede, Mindszenty József vagy Kossuth Lajos. Ne szőrözzünk a történelmi részletekkel, de Mindszenty bíboros 79 évesen már nem újrakezdte az életét, miután elhagyta hazánkat, hanem csaknem befejezte, és nem kellett elmenekülnie sem.
Érdekes is lett volna, ha egy mindenki által ismert agg főpap 1971-ben a Kádár-rendszer tudta nélkül át tud kelni a vasfüggöny túloldalára. Valójában a Vatikánnak, a magyar vezetésnek és az Egyesült Államoknak egyszerre fűződött hozzá érdeke, hogy kiköltözzék a budapesti amerikai nagykövetségről. Ő maga maradni akart.
Érdekes, hogy Horthy Miklós nem szerepel a felsorolásban! Talán az Amnesty nem akart történelmi darázsfészekbe nyúlni. És nem magyarokat is lehetett volna említeni: annyira azért csak nem vagyunk nacionalisták, hogy ne tudjunk azonosulni mondjuk Albert Einsteinnel.
És mi a helyzet Adolf Eichmann-nal? Micsoda durva párhuzam! Egy lapon említeni az üldözött zsidó tudóst Eichmann-nal, a magyar zsidóság deportálójával! Sajnos azonban a helyzet az, hogy Eichmannra – és még sokakra másokra a történelem rossz oldaláról – ugyanúgy érvényes az Amnesty pályázati kiírása:
„Menekültnek lenni nem választás kérdése. Elmenekülni otthonról és újrakezdeni valahol mindenkinek az életében egy rendkívül nehéz szakasz, amely annál rövidebb ideig tart és annál elviselhetőbbé válik, minél több támogatást kap ahhoz, hogy hasznos tagja legyen a befogadó ország társadalmának.”
Mielőtt az izraeli ügynökök Argentínában elkapták volna, a Ricardo Klement néven élő Eichmann nagyon igyekezett, hogy „hasznos tagja legyen a befogadó ország társadalmának”: még ifjúkorában szerzett villanyszerelői ismereteit kamatoztatta, amikor a Daimler-Benz González Catán-i gyárában serénykedett. Nyugodtak lehetünk afelől is: Klement-Eichmann „minden támogatást megkapott” egykori náci társaitól, akik a német autóipar e távoli szegletében helyezték őt el.
Mit állítunk e kissé bizarr párhuzammal? Mindössze azt:
a menekülés nem érdem, hanem állapot, önmagában a menekülés ténye senkit nem minősít, ahogyan egyik menekült sem minősíti a másikat. Ez akkor is így van, ha az ártatlan üldözöttek mindig többen vannak a felelősség elől menekülőknél, ahogyan az elnyomottak is az elnyomóknál, a kizsigereltek a kiváltságosaknál.
Az ezredfordulón – igaz, más összefüggésben – nagy nyilvánosságot kapott az eset, miszerint egy Bárdy Magda nevű ausztráliai magyar, a Rákosi-rendszer egykori üldözöttje Sydney-ben Vajda Tibor ottani magyar fogorvosban felismerte évtizedekkel korábbi ávós kihallgatóját. (Az ügyről részletesen írt Csontos János a Magyar Nemzet 2002. augusztus 26-i számában.)
Vajda ausztrál földön menedékjogot kapott, azaz hivatalosan is menekült lett. Olyannyira igyekezett, hogy „hasznos tagja legyen a befogadó ország társadalmának”, hogy fogorvosi diploma nélkül praktizált – ezt kuruzslásnak hívják –, noha egykori fogtechnikusként rendelkezett ismeretekkel szájunk berendezéséről. A leleplezés nyomán nevét törölték az orvosok szaknévsorából, a Bárdy Magda ellen indított becsületsértési perét elveszítette. Bárdy nem minősíti Vajdát – és fordítva.
Vajda esetével kényes témához értünk, az 1956-os magyar menekültekéhez. Mintegy 200 ezer ember lépte át az országhatárt. Sokan menekültek el a kommunizmus elől. De nem mindegyikük volt ténylegesen menekült, hacsak a – vélt vagy valós – felelősségvállalás előli megfutamodást nem nevezzük annak. Ma már agg családi ismerősünk az 50-es években nagyon fiatalon egy magas rangú ávós sofőrje volt.
Ezt a környezete természetesen tudta róla Magyarországon. 1956-ban megijedt, felhúzta a nyúlcipőt, meg sem állt, amíg Nyugatra nem ért. Elmondása szerint a Rákosi-rendszerben senkit nem bántott, nem is volt erre alkalma, de a forradalom idején észlelte, hogy változik a széljárás.
Üldözték volna vajon, ha itt marad? Ki tudja? Ismét csak: a menekülés nem érdem, hanem állapot. Ez az ismerősünk zsigerből menekült. De sokan más megfontolással mentek el Magyarországról 1956-ban. A legtöbben alighanem egyszerűen egy élhetőbb, szabadabb országban akartak élni. Voltak, akik oda mentek, ahol voltak már rokonaik, ismerőseik, vagy beszélték az adott ország nyelvét. Ez érthető emberi megfontolás.
Volt egy érdekes, ortodox zsidókból álló réteg, amelyik hátat fordított Magyarországnak. Nem üldözték őket éppenséggel, pontosabban semmivel sem jobban, mint bárki mást, aki nem tartozott a Rákosi-nómenklatúrához, de az 50-es évek Magyarországa finoman szólva sem kedvezett a vallásos zsidó élet megkövetelte szigorú előírásoknak. Ők egy jobb életre vágytak. Ez sem kevés indítéknak, hogy valaki szedje a sátorfáját.
Azt hiszem, ez a kulcskérdése a mai menekültkérdésnek: a jobb élet utáni vágy. Ez érthető emberi igény, nem több és nem kevesebb. Más kérdés, hogy az egyes országoknak mennyire kell ennek helyt adniuk. Attól, hogy valaki diktatúrában él, még nem lesz biankó csekkel menekült: ezzel az erővel be kellene fogadnunk Észak-Korea 25 millió állampolgárát is. Az Egyesült Államok a függetlenségi nyilatkozata óta elismeri „a boldogság keresését”.
Ma Európában a tömeges migrációval állunk szemben, amely időnként inváziószerű, máskor intenzitásában gyengébb, de ugyanúgy folyamatos.
Nem 200 ezer emberről beszélünk, mint az ’56-os magyarok esetében, hanem milliókról, csak az utóbbi néhány évben. Svédországban 2012 óta 400 ezren kértek menedékjogot. Németországba majdnem kétmillióan mentek. Van még egy döntő különbség, amiről az Amnesty és a többi bevándorláspárti szervezet soha nem beszél: 1956-ban egy európai nemzet tagjai menekültek azonos kultúrájú országokba. Ma viszont afrikaiak és ázsiaiak jönnek milliószámra.
Amikor 2015 nyarának végén a budapesti Rákóczi úton az egyik ottani szálloda recepciósával kéttagú sorfalat álltam az M1-es autópálya felé gyalog megindult tömegnek, soha nem gondoltam volna, hogy ez iránt a főleg fiatal férfiakból álló, jellemzően márkás edzőcipős, okostelefonnal felszerelt és inkább arrogáns, semmint rokonszenves tömeg iránt majd egyszer valakik Kossuth Lajossal példálózva próbálnak bennem szimpátiát ébreszteni.
Nem menekültválság van, hanem migrációs válság. Ahogy az illegális migrációt elősegítő új törvény sem a „menekültek” fogadása elől zárja el az utat – mint az egyik ellenzéki párt állította, sajnos szemüveg nélkül nem láttam, melyik –, hanem pontosan azokat írja körül, akiket nem akarunk itt tudni, és nem tudom, hány népszavazásra és választásra kell még elmenjünk, hogy ez mindenki számára világos legyen, úgy a migránsoknak csak egy részéből lesz menekült. (Belőlük sem mindig okkal és jogszerűen.)
Ha mindegyikük az lenne, nem lenne szükség menekülteljárásra, rögtön a kezükbe kellene nyomni az igazolványt. Nem lenne szükség kitoloncolásokra és visszafogadási egyezményekre sem. Mindebben lényegileg semmi sem változott 2015 óta. Minden más csak játék a szavakkal.
Ami viszont változott, az a közhangulat és vele együtt – igaz, fáziskéséssel – az európai politika. E folyamat csúcspontja az Európai Parlament átrendeződése lehet a 2019-es választások után, illetve – már amennyiben bekövetkezik – Angela Merkel kancellár bukása. Szép lassan, hogy lehetőleg minél kevesebben vegyék észre, változnak a megfogalmazások is. Nézem, hogyan nevezi a Süddeutsche Zeitung a hotspotokat, ezeket az Afrikába tervezett regisztrációs központokat. Sammellager, azaz gyűjtőtábor. Nocsak, nocsak…
Drancy-ban volt Sammellager a francia zsidók összegyűjtésére. Avramopulosz EU-biztos pedig fogadkozik: a hotspotok nem lesznek a guantánamói fogolytáborhoz hasonlatos létesítmények. Pedig ahogy szélkakasként fordul az európai politika, már kezdtem azt hinni.